Belépés
4 + 12 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.

 Szatmárcseke – nemzeti zarándokhely

 

1823. január 22-én született Kölcsey Ferenc költeménye, magyarságunk öntudatának, önismeretének forrása, elsőszámú nemzeti imádságunk: aHymnus. A legismertebb és legszentebb magyar költemény, bár valójában csupán az első versszaka közismert, mégis a legnagyobb hatással volt és van közösségi és egyéni történelemszemléletünkre, etikai beállítottságunkra.

Hymnus-értelmezésünk célja az eddigi kutatások eredményeinek összegezése és a vizsgálódásunk során megélt „tapasztalat- és álomátadás” lehetőség szerinti közvetítése. Taxner-Tóth Ernő jogosan hangsúlyozza: „Az irodalomtörténet-írás középpontjában ősidők óta a titok áll, és ezen az újabb tudományos módszerek sem változtattak. Az a különböző érvekkel közelített titok: mitől marad érvényes az egyik írás üzenete és enyészik a feledés homályába a másik. A titok, mi tartja érdeklődésünk előterében az egyik szöveget és mi teszi érdektelenné a másikat.” 

 

Kölcsey Ferenc teljes életével, egész életművével áll a legszentebb magyar költemény mögött. Személyiségének irodalomtörténeti és történelmi jelentősége különös hangsúlyt kap attól, hogy őbenne nemzeti himnuszunk költőjét tiszteljük. Államiságunk, nemzeti létünk látható szimbólumai, felségjelvényei közül – országzászló, országcímer, korona – hallható, énekelhető jelképünk a Hymnus, amely szövegében és zenéjében leginkább reprezentálja „a nemzet egyetemét, sorsát, hivatását”.

 

A szatmárcsekei nemzeti zarándokhelyen a lélek súgja: „Szent ez a hely, vesd le sarudat”. Itt nem csak a református templom megszentelt hely, hanem az egész falu szakrális jelentőségű, mert Kölcsey Ferencet felnőttként itt hordozta az Úr, itt született Hymnusunk, és itt van a költő nyughelye a kopjafás temetőben. Kölcsey sírjánál, a földből is himnusz szivárog, a levegőégből is áhítat sugárzik.

 

 

A Hymnus címében és műfajában is himnusz, megőrzött, végső tisztázatnak tekinthető kéziratán a keletkezési dátum: 1823. január 22-e, amely a költemény befejezésének napja lehet. „Kölcsey széles körben ismert eljárási módot követett, amikor költeményében a naptárak és csíziók leírási rendje szerint haladt. Versének keletkezési időpontja, a január 22-e így nemcsak dátumot mutat, hanem a csillagászati év kezdetét is jelzi, s a Vízöntő hónap első napjaként még Vincét is idézi.” – állapítja meg Csorba Sándor

Kölcsey költeménye első publikálásakor még csupán Hymnus címmel, alcím nélkül jelent meg. A költő összegyűjtött munkáinak 1832-es kiadásában művének keltezésével és „ezzel a teljesebb, s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel látjuk viszont: „Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaiból”32 Kölcsey a magyarság „zivataros századaiban”, vagyis a XVI-XVII. századi protestáns prédikátor-költőként énekli Hymnusát. Az alcím szellemében egy „távoli korszak nemzeti érzéseinek szószólójává teszi meg magát, annak lelkét zengi ki. Archaizáló játék? Irodalmi stíl-mesterkedés? Nem! Történelmi szolidaritás; együttérzés az ősökkel: a nemzeti azonosság ihlető tudata: ‘nemzeti’ költészet” – állapítja meg Horváth János.

 

Hymnusunk a Biblia fényében

 

Hegedűs Lóránt Hymnusunk a Biblia fényében című tanulmányában bizonyítja: a Hymnusban a legmagasabb szellemi színvonalon találkozik „a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével”: „az Ige imádsággá változik és az imádság Igét hirdet (…) Nincs az egész világirodalomban igeibb Hymnus, nincs istenibb, szentlelkesebb imádság egy nép számára, nem képzelhető, és nem létezik a Szentháromság Istenre jobban támaszkodó nép-nemzeti áhítat, mint a magyar nép zivataros századaiból származó, fohászkodó költemény.”

 

Kristálytiszta a Hymnus-kompozíció: az első, invokatív versszakot két hálaadó strófa követi, majd négy versszakos bűnbánati vallomás következik. Végül az irgalom megnyerésének reményével visszatér a nyitány segélykérése. Kölcsey legfőbb kulcsfogalmai Isten, Géniusz, Sors. A Hymnus első sorának mindhárom szava kulcsfogalom: Isten a megszólított. Második szava: áldd meg. A kérés tartalma, az áldáskérés a Magyarra vonatkozik. A Géniuszt a nemzet őrlelkének tartja. Istent kéri, hogy a sorssal, mégpedig a történelmi balsorssal szemben segítse meg a magyarságot, hogy újra felragyogjon felette a jósors csillaga. Vegyük szemügyre a Hymnus első három kulcsfontosságú szavát!

1. Isten – az egyetlen, transzcendens, a világgal és az emberrel kapcsolatot tartó dinamikus immanencia: „Minden, ami van, az Ő teremtő szavára lett és így az Ő szabad, személyes alkotása.” Isten a történelem ura, cselekvő irányítója. Az Isten megszólítás, a Deus a teremtő Istenre, Jézus Krisztus atyjára vonatkozik, és rendszerint olyasvalamit kér tőle az ember a nyilvános imádságban, amit már megadott vagy megígért. Az Újszövetség az atyaságot tükröző ószövetségi képet az Isten végtelen jóságával és irgalmával, könyörületességével egészíti ki. Az Úr a teremtés, gondviselés és kormányzás révén az üdvösségre vezeti népét. Az isteni irgalom és bűnbocsánat minden megtérő ember, nép, az egész emberiség örök üdvösségét biztosítja.

2. „Áldd meg”  Az áldás szavai eleve jót jelentenek, az átok szavai pedig rosszat. Az „áldd meg” kérésben benne van, hogy Isten valóban megáldotta az első napon a világmindenséget, mindent, amit alkotott és magát az embert, a földből alkotottat, Ádámot is. A kérésben benne van, hogy akkor Ádám utódait, ezt a maradékot, ezt a maradék magyarságot is áldd meg. Azt kéri Istentől, amit már megtett és amit meg is akar tenni: áldani, megáldani a világot, az embert, benne a magyarságot. Nagyon mélységesen bibliai ez a kérés.

3. „a Magyart...” A Hymnus első sorát értelmezve fel kell tennünk a kérdést: Ki a magyar?  A történelem során magyarnak,hungarusnak számított mindenki, aki a történelmi Magyarország, vagyis Hungária lakója, polgára volt. Ilyen értelemben volt hungarus, vagyis magyar Janus Pannonius, és volt egyszerre büszke magyar és horvát Zrínyi Miklós, és tudott egyszerre „tüzes magyar és szerb” lenni az egri születésű Vitkovics Mihály… Ez a lelki-erkölcsi vállalás adta a magyarságnak Petőfit, Sík Sándort. Ez a sorsvállalás tette magyarrá a sárgacsillaggal megbélyegzett és Krisztus keresztjével megjelölt Radnóti Miklóst. Származástól függetlenül a magyarsághoz ez a lelki, erkölcsi hűség kötötte és köti a szellem és lélek sok-sok kiválóságát mindmáig. Éppen ezért a ereszténység – és Ady és Babits szellemében – valljuk: a lélek, az erkölcsi vállalás hűsége, állhatatossága tegyen bennünket magyarrá, és segítsen bennünket abban, hogy a magyarságból sem térben, sem lélekben ne emigráljunk!

 

Kölcsey nagybetűvel írta:  „…a Magyart…”

 

Köztudott, hogy Rákosi Mátyás és ateista-materialista elvbarátai jelképeiben is szakítani akartak a múlttal. Az ateista párt- és állami vezetés másmilyen himnuszt szeretett volna hallani a hivatalos ünnepségeken. Nem tetszett nekik az „Isten”-nel kezdődő, hivatalos állami himnusz rangjára emelkedett magyar nemzeti imádság. Megpróbálták Kölcsey Hymnus-át a „Köztársasági induló”-val helyettesíteni, de elképzelésük nem sikerült. Megpróbálták az Internacionálé dallamát ránk erőltetni, de ez sem vált be, mert a proletár nemzetköziség és nem a magyarság szellemiségét fejezte ki. Illyés Gyulával szerettek volna új himnusz-szöveget íratni, és Kodály Zoltánnal akarták azt megzenésíttetni. Kodály Zoltán helytállása akadályozta meg szándékukat. Kijelentette: „Jó a régi”, „Nekünk már van egy igen szép és tisztességes Hymnusunk. Nincs szükség más Hymnusra.” Többen is úgy tudják, Kodály ezt is mondta: „Száradjon el a keze annak, aki hozzá mer nyúlni a Hymnushoz!”Rákosiék merénylete nemcsak a Hymnus ellen irányult, hanem az egész magyar nemzet ellen is, az önkényuralmi korszak nagyon jellemző megnyilatkozása volt. Végül azt a megoldást választották, hogy a Magyar Himnusznak csak a zenéjét játszották, de a szövegét nem énekelték, némán hallgatták végig, hogy az „Isten, áldd meg a Magyart” üzenete ne zavarja a kommunista vezetők ateista-materialista elkötelezettségét. A Magyar Himnusz után mintegy ellenpontozásként kötelezően el kellett játszani a Szovjetunió hivatalos himnuszát és az Internacionálét is.

 

Tudjuk, a magyar zenei nyelvet megújítani akaró Erkel Ferenc a Hymnus megzenésítésének kéziratát az 1844. február 29-én meghirdetett pályázatra „Itt az Írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon. Kölcsey” mottóval küldte be, és „Deák Ferenz úrnak tisztelettel” ajánlotta. Ezzel a három jeles férfi neve egyesült erővel ajánlja a Hymnust a magyarság szeretetébe. A későbbi kiadásokban sokáig csupán csekélyke eltérések, a mindenkori helyesírási szabályokhoz való igazítások figyelhetők meg, amelyek főképpen a központozást és néhány magánhangzó időtartamát érintik.

 

Az eredeti kézirathoz egy különös betűtípus-változtatás is a szemünkbe tűnik: Kölcsey ugyanis jól láthatóan, nagybetűvel írta a nyitó strófában és a zárásban is azt a nevet, amelyre az Istentől kért áldás és szánalom vonatkozik: „…a Magyart”. Erkel pályázatra benyújtott, kötelezően idegen kézzel írt zeneművében kis betűvel szerepel, de a megzenésített mű első nyomtatott változatában már helyesen, nagybetűvel szerepel a „Magyar”. Sajnos, a mai a szövegközlések általában kisbetűvel írják a „magyar” szót.9

 

 

Az általános és középiskolai irodalmi szöveggyűjteményekben a Hymnusban a „magyar” rendre kisbetűvel szerepel. Kölcsey a szó energiáját, jelentésttömörítő erejét megőrizve választotta a többes számú „magyarok” helyett a rövidebb változatot, „…a Magyart”, amely költői jelképességgel, áttétellel nyilvánvalóan a „magyarság” egészére vonatkozik. (Ugyancsak nagybetűvel írta a „Mongol” és„Török” szavakat is, bár ezek nem szerepelnek a Hymnus egyetlen strófából álló, megzenésített változatában, mégis nagybetűs írásképüket tartom helyesnek.) Itt az „a” névelőnek Erkel fenséges zenéje által is hangsúlyozott kiemelő funkciója van. (Az angolban a the névelő kiejtése ebben az esetben külön is jelzi az úgynevezett „unic”-funkciót, vagyis „az” egyedüli, „az” igazi – például „a” királynő stb. – értelemben.) A szerzői példányban az alcímben is nagybetűs írásmód szerepel: „Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból”.

 

A Hymnus bűn - bűnhődés - kiengesztelődés hármassága azért is egzisztenciálisan érint az embert, mert ez mindannyiunknak egyéni sorsa és egyetemes is, minden embernek a legmélyebb története. Békés Gellért egyetemes keresztény szellemben meggyőzően fejti ki, hogy a magyar ember, akár hívő, akár nem az, tisztelettel néz fel Szent István alakjára, mert ha hitbeli meggyőződésével nem is értene egyet, történeti jelentőségét nem vonhatja kétségbe. 

 

A magyarság a kereszténység felvételével, a Krisztus hitére térítés által, Szent István vallási meggyőződése és politikai bölcsessége révén, teológiai értelemben is, az újszövetség keresztény népeinek tagjává, vagyis Isten újszövetségi népévé vált, az üdvösség útjára lépett.

A Krisztushoz tért nép, amikor Isten népe lett, akkor vált önálló nemzetté és szervezett állammá. A Szent Korona voltaképpen e kettő belső összetartozásának szimbóluma.”

 

Kölcsey és Erkel Hymnusa.

 

 

Erkel Ferenc 1844. februárt követően írja meg a Hymnus zenéjét. Az idős Erkel visszaemlékezése a vele interjút készítő fiatal Gárdonyi Géza anekdotikus lejegyzésében az 1910-es Erkel-centenáriumra kiadott, Fabó Bertalan által szerkesztett Erkel emlékkönyvben látott napvilágot. A tetszetős történet szerint Erkel nem is gondolt arra, hogy induljon a pályázaton, de Bartay színházigazgató bezárta őt egy szobába, ahol zongora, tinta és kottapapír állt a rendelkezésére. Állítólag azzal fenyegette, hogy addig nem engedi ki, amíg meg nem írja a Hymnus zenéjét. A valóság tényei cáfolják ezt a történetet. Erkel készült a pályázatra, ezért nem vett részt a bíráló bizottságban. A beérkezés sorrendjében megszámozott 13 pályamű közül pedig az övé kapta az első sorszámot. Bár Gárdonyi interjúja lényegében zenetörténeti misztifikáció, mégis találunk benne Erkelre figyelemre méltó alkotás-lélektani mozzanatokat is: Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz...”

Erkel Hymnus-megzenésítése márciusban vagy áprilisban készülhetett, mivel már 1844 májusa előtt benyújtotta pályaművét a Nemzeti Színházhoz.

1844. július 2-án a megzenésített Hymnus bemutatására került sor a Nemzeti Színházban. „A jeligés levélkék a színpadon a rendezőség és színházi titoknok’ jelenlétében, a bírálóválasztmány jegyzőkönyvének fölolvasása után felbontván, a nyertes pályamű szerzőjének derék maestronk s karmesterünk  Erkel  Ferenc  kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség' élénk éljenkiáltásiban,  mellyekkel a nyertes szerzőt kihívá... Most csak az van hátra, hogy Erkelünk’ gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik”. (Honderü, 1844. július 6.)

 

Isten, áldd meg a Magyart...”

 

A sors különös akarata Erkel Ferencet 1893. június 15-én szólította el az élők sorából, 49 évvel napra pontosan azután, hogy 1844. június 15-én egyhangú döntéssel kihirdették pályaművének, zenei kompozíciójának győzelmét. A megzenésített Hymnus, bár közismertté vált, mégis sokáig még inkább a Szózatot énekelték nemzeti himnuszként. A századfordulóra változott a helyzet, akkor vált – bár még nem hivatalosan – valódi nemzeti himnuszunkká Kölcsey alkotása.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején tiltott, 1949 táján pedig a megtűrt kategóriába került, a magyar nép szívéből kitépni mégsem lehetett. Mindenkinek vannak emlékezetes élményei a magyarság összetartozását jelentő Hymnusszal kapcsolatban. 1848 és 1956 forradalmában és szabadságharcában a hitbeli megújulni akarás jelképe volt a Hymnus vállalása, éneklése. Sokan emlékeznek arra, amikor 1956 októberében a Hősök terén fáklyaként égtek a hazugságot terjesztő Szabad Nép lapszámai és az emberek szívszorító áhítattal énekelték a Hymnust. Számtalan egyéni és közösségi élmény, emlék bizonyítja, hogy Kölcsey Ferenc költeményét Erkel Ferenc zenéjével és a magyar nép akarata avatta nemzeti himnusszá. A Hymnus elsőszámú fenséges és szakrális alkotás:  nemzeti imádságunk, hivatalos állami Himnuszunk.

Az Úr Kölcsey Ferenc és Hymnusa által is megszentelte ezt a hazát és népét.101 A Hymnusra is érvényes költőjének verses vallomása, „A dal  a szívből ered. S a szívhez vágy ujra röpülni”, amint Kodály definíciója is: „A dal mennyei eredetű és mennyet varázsolt.” Hymnusunknem csupán dal, főképpen nem egy a dalok közül, hanem nemzeti imádságunk, amelyet Erkel Ferenc szent korálokra emlékeztető szakrális zenéjével együtt a magyar nép avatott nemzeti himnusszá. Szálljon magasra, szárnyaljon a Mindeneket teremtő és fenntartó Úrhoz102 intézett Hymnus-nyitány „Isten, áldd meg a Magyart”,  és az igét váltó verszárásban az irgalmat könyörgő lélektiszta fohász103: „Szánd meg Isten, a Magyart / Kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának. / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” (V. ö.: 104.; 105; 106.)

Hozzászólás
A mező tartalma nem nyilvános.
  • A webcímek és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • Engedélyezett HTML elemek: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <h1> <h2> <h3> <img> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről