Belépés
6 + 1 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.

Forrás: Magyar Hírlap

Vetni kell, és kivárni az aratás idejét

A Kormorán együttes a folyton változó zenekari tagokkal ma is ugyanazt akarja, mint harmincöt éve, az induláskor.
Nagy időket élünk, állítja Koltay Gergely, a Kormorán vezetője és a Petőfi rádió intendánsa. Mostanában sok támadás éri a zenekar, illetve a rádió miatt is. Az átformálás, az újrakezdés szándéka miatt kap megjegyzéseket, s igencsak kritikus hangú elektromos leveleket mindkét kérdésben. Koltay Gergely az elszánt ember hangján beszél a Kormorán és a Petőfi jövőjéről.

Koltay Gergely: „Azokkal értek egyet, akik azt vallják: nincsenek első- és másodrendű magyarok”

– Átalakult a Kormorán. Erre senki sem számított, már csak azért sem, mert az együttes nemhogy sikeres zenekar lett volna, de a muzsikája egyenesen kultusszá vált…
– A Kormoránt harmincöt évvel ezelőtt alapítottam, zenénket folk-rocknak nevezte el annak idején a szakma. Voltak hullámhe­gyeink és hullámvölgyeink, ám sokat dolgoztunk, zenealbumokat adtunk ki, bejártuk Európát, koncerteztünk, rockoperákat, filmzenéket írtunk és így tovább. Tíz évvel ezelőtt létrejött egy kivételesen jónak tűnő formáció, amelyről azt gondoltam, rendkívül sok lehetőség van benne. A hitet, amit akkor már jó huszonöt éve őriztem és táplálgattam magamban, próbáltam átadni az együttes tagjainak. Úgy éreztem, egy nagy családdá vált a zenekar, amelyet végre a szélesebb értelemben vett közönség is megszeretett, sőt úgy érezhette, maga is a család tagjává, részévé vált. Olyan emberekről beszélek, akik azt sem tudták addig, hogy létezik az együttes. Így kezdődött a Kormorán tízéves nagy menetelése.

– Idilli állapot. Mi okozhat törést ilyenkor?
– Pár éve kezdtem érezni, hogy eszmeileg és művészileg is fáradni kezd a Kormorán, s külsőségekbe menekül a zenekar. Én viszont azt mondtam magamban, csak akkor tudom folytatni az egészet, ha az együttes tagjai ugyanolyan hittel és lelkesedéssel dolgoznak, mint én. Száztizennégy albumot készített addig a Kormorán, s kilencvennél is több zenész fordult meg az együttesben. Akkor kezdődött a baj, amikor tavalyelőtt kitaláltam, hogy összehívom a magyarság külföldön élő énekeseit. Ez volt a Tüzek előtt, tüzek után című albumunk, éppúgy szerepeltek rajta ausztráliai, amerikai magyar énekesek, mint erdélyiek, délvidékiek s így tovább. Nem kell magyarázni, mi volt ennek a jelentősége és az üzenete. A Kormorán régi tagjai azonban nem értették meg, mi a célom ezzel. Elmondtam nekik, hogy eszemben sincs feloszlatni a Kormoránt, de el akarom készíteni az albumot. Aztán jött a következő lemez, a Magyar kettős, amelyen egy-egy kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és felvidéki magyar énekes szerepelt. Ez már végképp kiverte a biztosítékot a zenekar régi énekeseinél, jóllehet szerintem ez lett a Kormorán legizgalmasabb albuma. Ahelyett, hogy a régiek meglátták volna a nemzeti összetartozás demonstrálásának lehetőségét, a saját mellőzöttségüket élték meg benne.

– Magyar kettős: már a lemez címe is árulkodó… A Kormorán is egy volt az újabb és újabb kapcsok közül, amelyek végül a kettős állampolgárság megteremtéséhez vezettek el.
– Ezt nem az én tisztem megállapítani. Tény: sokat koncerteztünk a határainkon túli magyarok települé­sein. Érezni lehetett, mennyire fontos számukra a zenekar, milyen erőket, érzelmeket szabadítanak fel bennük a dalaink. A költő visszatér című rockoperánk számait kívülről fújta a koncertünkön az erdélyi közönség, 1988-ban, még Ceausescu idején, amikor nem lehetett lemezt, kazettát átvinni a határon.

– A közelebb kerülés folyamatáról beszélünk. Meddig és hová vezethet ez az út?
– A választójogig, az tesz teljessé mindent. Nem tehetünk különbséget magyar és magyar között. Azokkal értek egyet, akik vallják: nincsenek első- és másodrendű magyarok.

– Miért nem kellett mindez a zenekarnak? Hiszen mégiscsak a Kormoránról volt szó, amely zenéjében a magyar népzene alapjain állt…
– Áll ma is, tegyük hozzá. Itt van például a felvidéki Vadkerti Imre vagy a délvidéki Fehér Nóri. Ők nem show-t, vagy ha jobban tetszik, bulit csinálnak a színpadon, hanem őszinte hittel énekelnek.

– Előfordult, hogy füstpamacsokkal és petárdadurrogásokkal szerette volna látványosabbá tenni a zenekar egy-egy koncertjét…
– Hamar beláttam, valami másról szól a Kormorán: az összetartozásról, a nemzettudatról, a szívünkben rejtve maradt titkos álmainkról. Nem a szemnek, hanem a léleknek muzsikálunk. Fehér Nóri és Vadkerti Imre méltósággal közelít a dalokhoz. A zenekar korábbi zenészei is nagyon tehetségesek, de talán hiányzott már belőlük az alázat. Új zenésztársaim, például Antoni Arnold és Herpai Sándor szemében viszont látom azt a tüzet, ami bennem volt harmincöt évvel ezelőtt. Ezt szavakban nem lehet elmagyarázni senkinek, noha egymás után kapom az e-maileket, mindenki azt kérdezi, mi történt itt tulajdonképpen. Természetesen ezek között van sok, méltatlan mocskolódás is.

– Mi van a többiekkel? Azokkal, akik elhagyták a Kormorán hajóját.
– Új együttest alakítottak. Nincs ebben semmi rossz, sőt! Büszke vagyok rá, hogy több Kormorán-emlékzenekar létezik, a dalaimat játsszák és népszerűsítik. Ilyen módon még több emberhez eljuthatnak a gondolataim. Úgy érzem magam, mint aki csapást vágott a dzsungelben a folk és a rock házasságával, s ma már hál’ istennek sokan járnak ezen az ösvényen. Ez nagy boldogság és elégtétel.

– Elégtétel?! Miért?
– Annak idején bolondnak néztek. A rockzenészek kinevettek, hogy mit akarok a töröksíppal meg a citerával, a népzenészek pedig azon méltatlankodtak, hogy dobbal meg az elektromos gitárral felviszem a népzenét a rockszínpadra. Talán ma már kijelenthetem, hogy nekem lett igazam. A Kormorán stílust teremtett.

– Ön az MR2–Petőfi rádió intendánsa lett, ez egy alapvetően zenei irányultságú csatorna, de sohasem favorizálta a folk-rock vonalat, s általában mindazt, ami annál azért jobban kötődik a nemzettudathoz, mint hogy valaki magyarul énekel.
– Markó Iván barátom fogalmazta meg ezt nemrég. Azt mondta, korábban olyan csoport vette át az irányítást a kultúrpolitikában, amely mindenhová beépült. A médiába is. A rádióban nagy terveink vannak, de időre van szükségünk a megvalósításukhoz, türelmet kérünk. A hazai közszolgálati média hatalmas átalakuláson megy keresztül. Roppant nehéz dolga van annak, aki át akarja formálni, nemzetibbé akarja tenni. Ez a cél, erre szavazott az ország többsége.

– Térjünk vissza a Kormoránhoz!
– Folyton meg kell újulni, de úgy, hogy közben nagyon kitartóan kötődjünk a hagyományainkhoz, a gyökereinkhez. Váci Mihály így ír egyik versében: „Újra kell kezdeni mindent, minden szót újra kimondani...” Most a Honfoglalás című rockoperán dolgozom, augusztus 19-én mutatjuk be Komáromban. Annak a gondolatnak a jegyében dolgozunk, hogy tenni kell a magyarságért, eddig is erről szóltak az albumaink. Ahogy elnézem a világot, van még dolgunk bőven. Vetni kell, és várni az aratásig!

- Sinkovics Ferenc -

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek
A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Váci Mihály: Valami nincs


Váci Mihály:
Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…

A Magyar Hírlap cikke, a versidézet és a tegnapi evangélium üzenete számomra összekapcsolódik.

"... újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.”
Rohanunk az idővel a jövő felé, mintha le akarnánk győzni valamit, pedig csak vissza kellene térni oda, ahonnan egykor elindultunk. Hiszem, hogy Lélekből született minden ember és lélekként távozik. Az újjászületés is erről szól, lehetőség tiszta Lélekké válni.Édesapám sokszor mondta nekem is, hogy úgy élek, mintha ma szeretnék mindent elérni, mintha lekésnék valamiről.Volt, hogy egyszerre több könyvet vettem a kezembe, mindent egyszerre szerettem volna tudni, megismerni. Sokszor esem ma is ebbe a hibába, és abba is hogy sok minden természetessé válik, amit másoknak köszönhettem, köszönhetek. Űzünk valamit, versenyt futunk az idővel, pedig a "régi öregektől" talán ismerősnek tűnhet, hogy mindent a maga idejében, vagy ahogy Solt is nemrégiben megfogalmazta, mindent a helyén kellene kezelni. Rohanunk, elhamarkodottan cselekedjük a "jót", miközben a jóságot amit szerettünk volna átadni, veszítjük el. A mennyiség fogságába vergődve a tartalmat, mindennek a lelkét veszítjük el. Napjainkban ez fokozottan igaz. Eljutunk, elérünk valahová, s elfelejtjük a segítő kezeket, amikbe eddig kapaszkodtunk.A siker tornácán fényben fürdetjük arcunkat, már nincs szükségünk segítő kezekre tovább, hisz boldogulunk. Azt hisszük valamit birtokolunk, miközben elveszítettünk valamit. Elveszítettük ártatlan másokra rászoruló gyermekségünket, s vele az alázatunkat is. Az alázat, azt a fajta tiszteletet jelenti számomra, amikor nem félünk visszatekinteni a segítő kezekre, amikor azt a ragyogást amit a lelkünk másoktól kapott, nem önmagunk, hanem világ fénybe borítására használunk.Az önszeretet nem lehet azonos a szeretettel. Az elmúlt évek gyurcsányi öröksége a hamis csillogás, a hamis kép, a torz tükör, hol a szépet csúfnak gúnyolták, hol az igazat hazugságnak csúfolták. A lelkiismeret szava elnémítva vergődött a reflektorfénybe borított színpadon, hol várt a Neked a szánt főszerep,s Te odaadtad lényed lényegét a káprázó csodáért, mely kiüresedett lelked takarta.A "Mindenségből hiányoznak a csillagok", a természetes fények, mely tartalommal, élettel tölti meg a szíveket. Porban és nyomorúságban vergődő nemzetünknek mindig nagy árat kellett fizetnie azért, hogy saját magának és nagyvilágnak elhozza az újjászületés reményét.Újjászületni csak úgy lehet és érdemes, ha visszanyerjük Nagy László reményét, az emberarcúság kegyelmét.

"Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis"

Hozzászólás
A mező tartalma nem nyilvános.
  • A webcímek és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • Engedélyezett HTML elemek: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <h1> <h2> <h3> <img> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről