Belépés
3 + 4 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.

Valamikor az első Lámpás Emberek rendezvények egyikén Koltay Gergő volt a vendégünk a Hajrá Magyarország klubban. Akkor mesélte hogy sose feledi azt a napot amikor 1972-ben édesapja egy kicsiny könyvvel jött haza. Leült a konyhába, letette az asztalra a könyvet és valami ilyesmit mondott. "Végre leírták az igazságot!"  

A könyv természetesen Nemeskürty tanár úr Requiem egy hadseregért című műve, amit azóta többször újra kiadtak. Azóta a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhetővé vált:

Itt közvetlenül olvasható.

Itt letölthető a digitalizált változat.

A könyv első oldalán egy kép látható, egy katonai híradás, amin ennyi szerepel:

"Ezen a levelezőlapon mást nem lehet közölni."

Majd 14 nyelven a következő rövid üzenet áll:

"Egészséges vagyok és jól érzem magam."

 

Ilyen üzenetet lehetett küldeni a katonáknak. Számomra megható volt meglátni a könyvben az alábbi képet. Vajon ki lehetett az a Kondor István? És vajon a címzett Kondor Istvánné, hogy várhatta napról napra ezt az aprócska postai küldeményt? Vajon mit gondolt Kondor István amikor megcímezte ott a hazájától távol ezt a cédulát? Hitt vajon abban hogy a levél eljut a feleségéhez? És hitt-e abban hogy ő maga valaha hazajut? Vajon mennyi könny csordult ki a szeméből, amikor címezte az üzenőlapot? 

Az alábbi részlettel zárom ezt a gondolatsort emlékül Kondor Istvánnak és a magyar katonáknak akik a Don-kanyarnál harcoltak.

"1942 decemberében a fegyverzet, lőszer, ruházat és élelem hiánya már katasztrofális méreteket öltött. Olyan kevés puska volt, hogy a leváltó csapatok fegyvertelenül érkeztek Magyarországról. "Csak puskát, puskát, mert enélkül meg fog futni ez a sok fegyvertelen ember, ez már a negyedik menetszázad, amelyik csak 30 puskával érkezik be. Hová fog ez vezetni? - Minden jól menne, csak fegyverekben állunk nagyon gyengén. Be kellett szednem az összes puskákat a vonattól, hogy fel tudjam szerelni az első vonalban levőket... Csak engedje a jó Isten, hogy ezeket a fegyverzeti hiányosságokat valahogyan pótolni tudjuk, mielőtt az orosz támadás megindul, mert hogy arra nem sokáig kell várni, az biztos" - jegyzi fel vastag pepita füzetébe 1942. december 22-én és 1943. január 9-én Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka.

"Üzemanyaghelyzetünk siralmas. Egyik óráról a másikra élünk még az utánszállításban is. Ellenséges támadás eseten ebből katasztrófa lehet, mert semmi üzemanyag-tartalékunk nem lévén, még a szükséges lőszerpótlás is megakadhat" - közli vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, hadsereg-vezérkari főnök 1942. december 24-én Sodenstern német tábornokkal, a német "B" hadseregcsoport vezérkari főnökével. Kovács vezérőrnagynak viszont a hadsereg szállásmestere panaszkodik 1943. január 2-án: "A jelenlegi étkezés mellett különösen az elöl küzdő csapatok erőállapota aggasztóan csökkent." Olyannyira, hogy a 12. hadosztálybeli 18. gyalogezred III. zászlóaljánál - jelenti Dancs Elemér őrnagy, zászlóaljparancsnok, valamint az ezred vezető orvosa december 16-án - "bármikor lehet számolni 20-30 ember halálával végelgyengülés végett".

Így várta a 2. magyar hadsereg a szovjet támadást. Mert várta; várta a befagyott folyó fölötti magas partvonalon figyelő őrszem éppen úgy, mint a hadsereg parancsnoka. Meglepetésről szó se volt. Nemcsak Vécsey alezredes imént idézett pepita füzetének bejegyzése tanúsítja ezt, hanem a vezérkar lázas, szinte kapkodó intézkedései és könyörgő instanciázásai az elöljáró német "B" hadseregcsoportnál.

Lázas sürgés-forgás van az alekszejevkai főhadiszálláson. A hajdani kolhozépület irodáiban vezérkari tisztek tucatjai hajolnak a térképek fölé, terepjáró gépkocsikon futárok indulnak és érkeznek, telefonok csengenek, Budapest, Berlin és a vezérkari főhadiszállás jelentkezik szinte percenként. Jány vezérezredes Storch mintájú repülőgépén egyik hadosztálytól a másikig repül, szemlél, intézkedik; még az imént idézett Vécsey alezredes harcálláspontján is felbukkan. Január kilencedike, 11 óra: "Igen kedves volt, mindég mosolygott, úgy láttam, mindennel nagyon meg van elégedve, ennek kifejezést is adott" - jegyzi fel vastag, puha ceruzájával boldogan az alezredes, s az ember csak akkor eszmél fel nyugtalanul a régi napló betűzgetéséből, mikor eszébe jut, hogy min mosolygott oly elégedetten a vezérezredes, mikor éppen Vécsey ezredparancsnok naplójából tudjuk, hogy csak 30 puska van egy században, és "nagyon föl kell kötni a nadrágot, hogy ezzel a gatyamadzag-vonallal föl tudjuk tartani az oroszok támadását". Apróság, de lényeges apróság, amire még visszatérünk: az akkori magyar hadseregben annyira nem illett bajról, hiányról beszélni, hogy úgy látszik, még a derék Vécsey, aki pedig naplójában ugyancsak panaszkodik, még ő sem tartotta ildomosnak a hadseregparancsnok urat felvilágosítani; hiszen a vereség utáni jelentésére, melyben Vécsey felsorolja a vereség objektív okait, Jány saját kezűleg, piros ceruzával írta rá ingerülten: "Panaszt nem hallottam. Vécsey alezredes jelentette, készek a védelemre, és alig várják a támadást." "

 

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek
A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Csaba képe
1945 február 13.Amikor


1945 február 13.Amikor átgázolt rajtunk a történelem.

Édesapám fél szeme is a romok között maradt.

Budapest ostroma:

Közismert az a sajnálatos és szomorú tény, hogy Magyarország nem csak az első, de a második világháborút is a vesztesek oldalán végezte. Hazánk második világháborús kálváriájának egyik döntő, záró epizódját igyekszem ezúttal feleleveníteni, egy rövid összefoglaló formájában.
1944-ben a nemzettől már addig is szörnyű áldozatokat követelő háború lassan teljesen kilátástalanná vált és egyre inkább baljóslatú véget ígért. Márciusban, a magyarok átállásától tartó német csapatok megszállták az országot, ami a nemzetet ért megrázkódtatások egy újabb fokozatának nyitányát jelentette. Már nagyban zajlott az ország bombázása, amikor augusztus végén a szovjetek átlépték a magyar határt és megkezdték a magyar erők lépésről lépésre történő felmorzsolását – még ha a szívós ellenállás miatt ez nem is mindenhol ment gyorsan nekik. Magyarország háborúból való kiugrási kísérlete kudarcba fulladt és október közepén Horthy Miklós lemondani kényszerült majd’ negyedszázados kormányzói hatalmáról. Az ország irányítását a nácikat kiszolgáló nyilaskeresztes pártvezér, Szálasi Ferenc, és kormánya – ami önmagát a Nemzeti Összefogás Kormányának nevezte – vette át.
Szálasi – aki rövidesen a kormányfői hatalom mellett, „nemzetvezető” címén az államfői hatalmat is betöltötte – és hívei totális mozgósítást rendeltek el, és hadkötelessé nyilvánították az ország jóformán teljes lakosságát, a tizenéves ifjútól a hetven éves aggastyánig. Felemelték a németek részére fizetendő hadi hozzájárulás mértékét, miközben az élelmiszer-fejadagokat pedig csökkentették. Szálasi az ország teljes gazdaságát és a nemzet minden erőforrását a németek melletti harc szolgálatába állította; valamint kormányközi megállapodás útján önként kiszolgáltatta Magyarország javait, ipari berendezéseit, nyersanyagait, terményeit, egészségügyi felszereléseit Németországnak és engedte, hogy azokat kihurcolják (gyakorlatilag ellopják) az országból. A nyilas rémuralom alatt ellenzékiek és ellenállók (akár hazafias érzelmű, akár kommunista ellenállókról is volt szó) tömegét börtönözték be és végezték ki, emellett megkezdték a bő kétszázezer fős budapesti zsidóság elhurcolását és megsemmisítését is.
Ilyen állapotok uralkodtak az országban, amikor 1944 karácsonyára a szovjet csapatok ostromgyűrűje bezárult a főváros körül. Malinovszkij és Tolbuhin marsall egyesített hadserege létszámban bőven több mint kétszerese, majdnem háromszorosa volt a várost védő magyarok és németek együttes számának.
Egyházi vezetők és más, még józanul gondolkodó egyének és szervezetek kérték Szálasit, hogy Budapestet nyilvánítsa „nyílt várossá”, hogy ezzel, Rómához és Párizshoz hasonlóan megkímélje a várost és lakosságát a pusztulástól. Hitler azonban Budapestet erőddé nyilvánította, melyet háztól házig kell védeni; Szálasi pedig ehhez igazodva szintén a harc folytatása mellett döntött.
Budapest ostroma a második világháború leghosszabb és legborzalmasabb ostromai közé tartozik. Sokan a „második Sztálingrádnak” nevezték, jellegéből adódóan; azonban a háború végkimenetelét itt már nem lehetett megfordítani. És még egy különbség Sztálingrádhoz képest: Budapestről az ostrom előtt nem vonták ki a civil lakosságot…
Maga Szálasi „természetesen” ekkor már rég az ország nyugati végébe menekült, innen küldte egyre-másra ellenállásra, kitartásra és a végsőkig való harcra buzdító parancsait. Szálasi és hívei továbbra is eszelősen hittek a háború megfordításában és a győzelemben, és ezért a lehetetlen elképzelésükért hajlandóak voltak bárkit és bármit feláldozni. A fővárosban tombolt a nyilas terror: tömeges kivégzések és bevonultatások zajlottak. A körülzárt, ostromlott városból ellenséges tűzbe küldeni (sokszor katonai kiképzés nélkül) az embereket, az óriási túlerővel szemben; ez gyakorlatilag ezen emberek halálba üldözését jelentette. A város szélein már a szovjet ágyúk dörögtek kimeríthetetlenül: akinek csöpp esze volt és megtehette, az az életét mentette. Eközben nyilas banditák és suhancok, köztörvényes bűnözők fosztogattak a városban, lőttek agyon embereket akár ok nélkül is.
Az elhúzódó és véres budapesti utcai harcok gyakran szó szerint házról házra folytak. Egyszer nyilasok lőnek, majd magyarok, németek, utána oroszok, románok, aztán esetleg megint előbbiek és megint utóbbiak…Így zajlott ez heteken keresztül. A dermesztő hidegben bombák és lövések süvítettek, robbanások dörrentek, emberek üvöltöttek, törmelékek és szilánkok hasították a levegőt. Az emberek vacogva húzódtak meg ott, ahol erre lehetőségük volt, várva sorsukat, hogy megélik-e a következő pillanatot. Az ostromlott városban uralkodó éhínségre jellemző, hogy amint egy lovat kilőttek és elcsitultak kicsit a harcok, azonnal futó emberek jelentek meg vödrökkel a ló-tetemek körül…A heves küzdelem Pesten 1945. január 18-én ért véget, hajnalra a németek kiürítették a belvárost és felrobbantották maguk mögött a még két álló Duna-hidat: az Erzsébet- és a Lánchidat.
Az esztelen és felesleges öldöklés azonban Budán még közel egy hónapig folytatódott. Az ostromgyűrűn kívülről érkező német felmentő támadások sorra kudarcot vallottak, Hitler pedig továbbra sem engedélyezte a fegyverletételt, de még a városból való kitörést sem. Az szovjet hadsereg oldalán ekkor már jelentős számú magyar katona is részt vett a harcokban, saját honfitársaik ellen is. Az addig is kilátástalan küzdelmet folytató védekező csapatok végül mind a Budai Várba szorultak be. A megmaradt és a várban bennrekedt 44 ezer német és magyar katona végül Hitler tiltása ellenére, Pfeffer-Wildenbruch városparancsnokkal együtt, február 11-én éjjel megkísérelte a várból való kitörést és a német vonalak elérését. Többségük azonban még a várban visszafordult, így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A várból éjszaka kitörő katonákat azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket; míg az Ördög-árok csatornáin keresztül menekülni igyekvő német és magyar főparancsnokságot és kíséretüket pedig foglyul ejtették. A budavári kitörés résztvevői közül összesen kevesebben, mint nyolcszázan érték el a német vonalakat…
Másfél napon belül a szovjet erők felszámolták a még városban maradt ellenálló csoportokat, elfoglalták a Várat is, és így február 13-án a Budapestért vívott csata véget ért.
A „végeredmények”: Budapest egy halottakkal teli romhalmazzá változott. A veszteségek emberéletben, katonák és civilek tekintetében is rendkívül magasak voltak. A törmelékkel borított, szétlőtt közterek, parkok átmenetileg temetővé változtak. A Budapesti épületek, lakások romokban hevertek, jó részük teljesen elpusztult, a gyárakat felrobbantották, ahogy Duna-hidaink is erre a sorsra jutottak. A budai várban, palotában és műemlékekben a város 1686-os visszafoglalása óta nem keletkezett olyan helyrehozhatatlan kár, mint a második világháborúban. Az egykor nyüzsgő, élettel teli, virágzó nagyváros az ostrom után elkeserítő, torz látképet nyújtott.
A gyászoló, éhező és fázó lakosság szenvedései azonban még ezzel sem értek véget. A német és nyilas uralom után a szovjetek és románok folytatták a szabad rablást, elvittek vagy tönkretettek mindent, amiről úgy vélték, hogy még értéket jelenthet. A „felszabadítás” és az új megszállás első időszakában gyakran részeg (vagy „józan”) orosz katonák kegyetlenkedtek, sorra erőszakoltak meg nőket vagy lőttek agyon embereket; a bolsevik megszállók pedig évtizedekre az országban maradtak. A foglyul ejtett katonák mellett pedig tömegesen hurcoltak el ártatlan civileket Szibériába, könyörtelen kényszermunkatáborokba, ahonnan legtöbbjük soha nem tért nem haza…

Hozzászólás
A mező tartalma nem nyilvános.
  • A webcímek és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • Engedélyezett HTML elemek: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <h1> <h2> <h3> <img> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről