Belépés
1 + 17 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.

2009. december 16-án, 87 éves korában elhunyt Pongrátz Ödön 1956-os szabadságharcos, a Corvin közi fegyveres ellenállás egyik szervezője, az ’56-os Történelmi Alapítvány elnöke. Pongrátz Gergely halála után ő irányította a kiskunmajsai ’56-os Múzeum és az ’56-os Ifjúsági Tábor munkáját.

A fiatalok körében élő történelem volt, rendíthetetlen hite, hazaszeretete példázat marad mindannyiunk számára.

Pongrátz Ödön földi maradványait végakaratának megfelelően a kiskunmajsai 56-os Kápolnában helyezzük örök nyugalomra 2010. január 16-án délelőtt 11 órakor.

A temetési szertartást dr. Bábel Balázs kecskemét-kalocsai érsek végzi, barátai, tisztelői nevében búcsúztatót Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke mond.

A Pongrátz család nevében: Pongrátz Ernő
Az 56-os Történelmi Alapítvány nevében: Nahimi Péter

Kérjük, a megemlékezés virágait, a koszorúkat a szertartás kezdete előtt negyedórával helyezzék el az 56-os Kápolnában!

Megfelelő számú jelentkező esetén Budapestről autóbusz indul a temetés helyszínére. Érdeklődni a 06/20-21-44-849 telefonszámon!

A Budapest-Nyugati pu.-ról 7:53 kor induló, Kiskunmajsa Vasútállomásra 10:06 –kor érkező vonathoz autóbuszt biztosítunk a temetés helyszínére való eljutás érdekében. Kérjük azokat, akik ezt igénybe kívánják venni, előzetesen a 06/20-21-44-849 telefonszámon legkésőbb 2010. január 14-ig jelentkezzenek!

----------------------------------------------------------------------

Kevesen ismerték őt igazán, mert következetesen kerülte a nyilvánosságot, szerényen, alázatos fegyelemmel végezte a maga dolgát; tettekkel szolgálta hazáját. Kristóf öccsével már a forradalom kitörésének napján rátaláltak a Corvin közre, Gergely öccsük csak két nap múltán csatlakozott hozzájuk. Olyanok voltak ők, mint a Baradlay-fivérek, egymást felülmúlva küzdöttek azokban a legendás napokban Magyarország szabadságáért. És a későbbiekben is, a kivégzés elől új hazába menekülve, de szívet soha nem cserélve. Ödön, Kristóf, Ernő, Gergely, Bálint és András Amerikában is a magyar ügyet szolgálták, az Ötvenhat iránti hűség – méltónak lenni minden körülményben! - mozgatta cselekedeteiket.

Gergely, a Corvin köz főparancsnoka az elsők között jött haza a rendszerváltozás után, hogy felajánlja szolgálatait annak a hazának, melyet elfelejteni három évtized múltán sem tudott, melyet magában minden nap felidézett. Itthon maradt meggyötört, megalázott bajtársait akarta talpra állítani, életük értelmét akarta visszaadni. Mert ha az egykori szabadságharc célkitűzéseit egy szerencsésebb történelmi helyzetben megvalósítjuk, értelmet adunk holnapunknak is. Ha az életüket egykor kockáztató pesti srácok kezet fognak mai ifjú honfitársaikkal, ha emlékeik felidézésével meggyújthatják bennük is azt a tüzet, amely akkor bennük lángolt…A Pongrátz –gúla tartóembere, Ödön Gergely minden elképzelését támogatta. Családon belüli tekintélyét latba vetve elérte, hogy a legnevezetesebb Pongrátz-fiú mindent hátrahagyva a család támogatását maga mögött érezve hazajöjjön. Eleinte csak anyagiakkal és ötletekkel támogatta öccsét, amikor Kiskunmajsán az Ötvenhatos Történelmi Alapítvány segítségével az egykori főparancsnok múzeumot alapított egy vidéki kisvárosban, mert ezzel emléket állíthatott – elsőként az országban – annak a hősies harcnak. Aztán nyaranta ugyancsak Kiskunmajsán középiskolás ötvenhatos ifjúsági tábort szervezett barátai segítségével, hogy az a megálmodott kézfogás a régi és az új nemzedék között létrejöhessen. Pongrátz Ödön is végleg hazaköltözött. Öccse, Gergely váratlan halála után ötvenhatos alapítványunk elnökeként együtt igyekeztünk megvalósítani a Corvin közi főparancsnok álmait, működtetni a nyári tábort, a múzeumot és a forradalomban és szabadságharcban való részvétel miatt kivégzettek emlékét őrző Kapisztrán Szent János Kápolnát. Most ő is elment, az önként magunkra vállalt feladat megvalósítása végképp ránk maradt. Ránk, mindannyiunkra, akik nemzetmentő erőt látunk az ötvenhatos szellemiség feltámasztásában. Akik hiszünk a feltámadásban.

Végakaratának megfelelően öccse, Pongrátz Gergely mellé temetjük Pongrátz Ödönt a kiskunmajsai Kapisztrán Szent János kápolnában. 2010. január 16-án 11 órakor.

Az Ötvenhatos Történelmi Alapítvány Kuratóriuma

Kiskunmajsa, 2009. december 16.

barikád.hu
 

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek
A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Ma este néztem végig a Bánffy


Ma este néztem végig a Bánffy Györggyel készült beszélgetést. Érdekes módon a történetéből nem annyira a színészetről vallott gondolatai fogtak meg, hanem inkább az utolsó 15-20 perc, amikor előtűnik, mint ember.Vissza szeretném hozni közénk oly módon, hogy kinek mit jelentenek a szabadságról vallott üzenetei.Nem alkotnék addig véleményt míg meg nem néztétek. Katarzisként hatott rám, ami azt jelenti számomra, hogy tísztító erejű, igazi Lámpás Ember volt. Annyit azért elárulnék, hogy a film végéhez közeledve némi nemű Kormorános-kobakos kötődés is megbújik. Nem véltelen annyi bizonyos. Most tudtam csak meg, hogy külföldön halt meg. Ez nagyon is elgondolkoztatott. Ez is talán egy üzenet? Remélem nem azt jelenti, hogy a magyar szónak, az ízes beszédnek már nincs hazája. De van még egy gondolatom ezzel kapcsolatosan, de azt akkor árulom el, ha megnéztétek...

Peti hagyományát folytatva:

"Szólj, amíg szólhatsz,
míg érted, ha szólnak!"-Koltay Gergely

http://tdyweb2.wbteam.com/BanffyGyorgy.htm

Én is olvastam az újabb


Én is olvastam az újabb szomorú hírt. Úgy jellemezték Bánffy Györgyöt, hogy a legszebben beszélő magyar színész. Utoljára Sinkovits Imre ravatalánál találkozhattam vele.Azt hiszem sokunk nevében modhatom, hogy hiányozni fog még akkor is, ha a szívünkbe tovább is él. Ki viszi tovább, ki fogja ezután képviselni a magyar nyelv szépségét? Azt mondják mindenki pótolható, mégis úgy érzem, hogy nincs aki a helyére tudna lépni.Vigasznak született egy olyan világra, amikor az egykori anyanyelvünk már csak árnyéka lehet önmagának.

Csaba képe
A mai napon váratlanul


A mai napon váratlanul itthagyott minket,s elköltözött a Teremtőhöz Bánffy György.84 évet élt itt a Földön.
Kicsit személyes megjegyzés:Mesemondásait a mai napig "tátott"szájjal,s csodaváró szívvel hallgatom.Kevesen maradtak akik olyan ízesen beszélik a nyelvünket,mint Ő.
Engedjetek meg egy majd 1 éve írott cikket közreadjak:

Létrehozás: 2009. december 09., 12:44 Legutolsó módosítás: 2009. december 09., 12:49
Bánffy György ,mint az Isten hangja

Budapest – Bánffy György már évek óta szerepel az Evangélium Színház darabjaiban. Jelenleg nagy sikerrel játsszák az Ember tragédiáját, amelyben ő Istent alakítja. A szerepről és hitéletéről, valamint isteni próbatételeiről kérdeztük így adventben a színészt. Közben persze szeretteiről is szó esett és felemlegettük Stanci nénit is. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna

Bánffy György
– Az Evangélium Színház előadásában játsszák az Ember tragédiája darabot. Ön az Isten szerepét kapta ebben. Megtisztelőnek tartotta ezt a felkérést?

– Az Evangélium Színházban hosszú évekre visszamenően egyik szerepet alakítottam a másik után: Németh László Galileijében, Szabó Magda: Macskák szerdájában (Szent Bertalan nappala), legutóbb pedig idén tavasszal életem egyik legnehezebb bemutatóján, Németh László VII. Gergelyében játszhattam. Óriási szellemi, lelki és idegrendszeri feladat volt, hogy sikerül-e azt a fajta drámát kisugározni a nézők felé, ami igazán csak egy emberben belül zajlik. Örültem, amikor Udvaros Béla rendező az Ember tragédiáját tűzte műsorra, méghozzá úgy, hogy Madách Imre gondolatait igyekezett minden rárakódott plusz gondolattól és a rendezők által kiagyalt sallangoktól megszabadítani. A bolsevista gondolkodás az elmúlt fél évszázadban nem tűrte a darab szellemi erejét, nem tűrte azt a gondolatot, hogy az embernek nem a Sátánnal kell szövetkeznie, hanem az Istennel.
Ma is sok-sok kínlódó percet, napot, órát élünk át emiatt, mert érezzük, hogy a Sátán erős és erősebb, mint szeretnénk. Mindenféle téren beleártja magát a kereszténység életébe, ha másképp nem, hát a hatalom rontó, fékező és szétziláló szándékán keresztül. Elkezdtük próbálni a Tragédiát és megdöbbenve, ám mégis boldogan fedeztük fel, hogy olyan mélységekre nyit kaput egy-egy sora, amelyen könnyű átsiklani. Dacára annak, hogy jó párszor elolvastuk már életünkben, sőt jómagam játszottam is benne, láthatjuk, hogy a szerző nem fehéren és feketén tükrözi a gondolatai, hanem rejtettebben, mély vonulatban bontakozik ki az ő belső meggyőződése. Sátánt, vagy Isten, a jót vagy a rosszat válasszam-e – ez az alap vívódás és Madách számára is természetes, hogy az Istenhez kell kapaszkodni, az Isten jóságában lehet bízni.

– Említette, hogy régebben is játszott már ebben a darabban. Melyik szereplőt alakította akkor?

– Egy legendás szereposztásban szerepeltem. Básti Lajos, Lukács Margit és Kiss Ferenc alkották a vezető hármast az előadásban, jómagam három vagy négy szerepet játszottam egyszerre. Voltam az egyik egyiptomi, az egyik rabszolga, Kepler tanítványa és a francia forradalmi színben pedig egy népszónok.

– Most pedig az Isten hangja lett, ámde ezúttal Ön nem csak szól a szereplőkhöz, hanem meg is jelenik a színpadon…

– Az eddigi előadásokban – dacára annak, hogy Madách csak egy-két helyen írja azt le konkrétan, hogy az Úr hangja szól – nem elevenítették meg az Istent. Madách – véleményem szerint – azonban úgy képzelte, hogy Isten a szereplők közé lép. Abból az elérhetetlen magasságból, amibe a keresztény tanítás évszázadokon keresztül elhelyezte őt, az Isten kilép és elérhető, emberi magasságba kerül. Isten Jézusban emberré lett. Nem csak hangja van, hanem látom is Őt, megelevenedik számomra.
A Tragédiában is Isten a záró pillanatban lejön a földön lesújtottan fetrengő Ádám mellé, aki épp gyötrődik, és azt mondja: Csak az a vég, csak azt tudnám feledni és nem dörgő parancsként, hanem atyai tanácsként kimondja a döntő mondatot: Ember küzdj, és bízva bízzál!
Közben a háttérben a Sixtusi kápolna híres freskója látható, amelyen Isten megteremti Ádámot, és kezük vége majdnem összeér. Ezt a jelenetet próbáljuk meg mi is ebben a jelenetben a színpadon is megformálni. Ez valóban megható zárójelenet és méltó Madáchhoz és méltó azokhoz, akik sok belső viaskodás révén is próbálnak Isten parancsolatai szerint élni és hozzá közel kerülni.

– Példaértékű az, ahogyan a darab kapcsán Istenről beszél. Hogyan alakult hitbeli élete az évek során? Hogyan választotta az Isten felé vezető utat más utakkal szemben?

– Szerencsém volt ezen a téren is az életben, mert egri családban születtem, ahol mindenki hívő volt. Minden vasárnap szentmisére jártunk, apám, anyám társasági körében rengeteg pap megfordult, hiszen apámmal kispap korukban sokan együtt jártak a jogi egyetemre és csak aztán váltak el az útjaik. Apám a megye vezetője lett, a papokból főpapok, kanonokok, pápai trónállók lettek.

Amikor tízéves koromban a cisztercita gimnáziumba bekerültem, nem újszerű hatásként ért, hogy reggelente tízperc áhítattal kezdtünk a templomban, hanem a legtermészetesebb, a napi életemhez hozzátartozó dolgok voltak ezek.
Aztán a Jóisten belehelyezett egy olyan megpróbáltatás-sorozatba, amelyben az Istenhez való kétségbeesett ragaszkodás tartott talpon és életben. A II. Világháború idején szüleimmel a János kórház felett laktunk. Amikor 1945. január 3-án, Budapest ostromakor bezárult a gyűrű a város körül, az elfoglalt területeken összegyűjtötték azokat, akikről elképzelhető volt, hogy katona volt vagy lehet.

Akkoriban 17 éves kisportolt, erős alkatú, borostás arcú ember voltam, természetesen az elsők között rángattak el és vittek fegyveres kísérettel Budakeszire, majd egészen Ercsiig, ahol a cukorgyár kerítésével határolt, szabad területen már több ezer szerencsétlen ember feküdt a földön a szabad ég alatt.

Német katonák és magyar katonák is voltak. Rá kellett döbbenjek arra, hogy ez nem a szokásos igazoltatási eljárás, hanem a szó szoros értelmében hadifogság. Aki mellettem hörgött éjszaka az egy SS német katona volt, így valószínűnek tartottam, hogy én is hozzá hasonló eljárásban részesülök majd.

Aztán gyalog kellett végigmennünk az országon, télvíz idején. Volt olyan éjszakai szállás, hogy a havas árokparton körülöttem a testem melegétől megolvadt hólé reggelre újra megfagyott és úgy tudtam csak reggel felkelni, hogy a kezemmel feltördeltem azt a vékony jégréteget, ami a nadrágom körül a befagyott lábamat lefogta. Borzalmakat éltem át, és az Isten segítségének tudható be, hogy végül megmenekültem. Összetört testtel, de megerősödött lélekkel kerültem haza 18 éves koromban.

– Ha addig nem volt még felnőtt, akkor minden bizonnyal hirtelen azzá vált… Valódi isteni próbatétel lehetett ez!

– A hitem egy felnőtt, kipróbált, megpróbált, meggyötört felnőtt ember hitévé erősödött.

Ez olyan táptalaj volt, amelyet mind a mai napig megtartottam. Tehát ezért mondtam, hogy szerencsém volt, mert az indítás olyan volt, hogy letérni már nem lehetett erről az útról.

– Jól tudom, hogy a felesége evangélikus?

– Igen. Ő fiatalabb korában egyházi szolgálatban állt, gyermek evangelizátorként járta az országot. Filc alaplapra filcből készült színes figurákat rakott, így ábrázolta a bibliai történeteket a kicsik számára. Akkor ismerkedtünk meg és hiszek abban, hogy az Isten jó szándéka és engem segítő keze vezetett erre a házasságra, amely most már 55 éve tart.

– Gyerekeiket is gondolom hitben nevelték…

– Ők mindketten evangélikusok lettek, de kicsit megszakadt a kapcsolatuk az evangélikusokkal. A fiam családjával most a Pasarétre jár Cseri Kálmánhoz, lányom családja nem jár minden vasárnap templomba, de azért hívő emberek.

– Hogyan látja a keresztények szerepét a mai világban? Hogyan alakul az emberiség sorsa?

– Nálam sokkal szélesebb látókörű emberek nyilatkoztak már a kérdésről. Én leszűkíteném a képalkotást: tessék megnézni a Jelenések könyvének utolsó részét, amelyben János a maga zseniális, Istentől kapott látásmódjával pontosan leírja azt, hogyan zárul le a világban a földi élet. Leírja azt, amit látunk magunk körül: a Sátán hatalma az egész világon erősödik, az egyházak tömegesen veszítik el követőiket, a Tízparancsolatra épült értékrend, az erkölcsi normák semmivé válnak. Óriási világkatasztrófa leselkedik ránk: elfogy az élelem, elfogy az oxigén, elfogy az édesvíz, vagy összeütközünk egy meteorral. Mi keresztények folyamatos várakozásban élünk, várjuk azt, mikor következik be az a pillanat, amikor mindannyian Isten elé állunk majd.

– Az Ember Tragédiáján kívül milyen darabokban játszik még?

– 40 éve vagyok tagja a József Attila Színháznak, ahol rengeteg szerepet eljátszottam. Most repertoáron van Arthur Miller: Pillantás a hídról című darabja, amelyben a híres ügyvéd, Alfieri szerepét játszom. Henrik Ibsen: Nórájában Rank doktor alakítom, Jókai Mór: Kőszívű ember fiainak adaptációjában a rendőrminisztert formálom meg. A Forrás Színházban 40 előadása volt már Molnár Ferenc: Üvegcipőjének, ahol a rendőrtanácsost játszottam, tehát mindig van még valami, amíg a színházi életet is meg nem fojtja a pénztelenség. Sajnos egy művészeti világot nem lehet rálőcsölni a szponzorok világára, amikor a szponzoroknak igen nagy része maga is haldoklik.

– Akkor, amíg lehet még, a színpadra áll, ha ilyen-olyan okokból megszűnnek a lehetőségek, elfogadja azt is?

– Világ életemben derűlátó voltam és azt mondtam a legnehezebb helyzetben is, hogy holnap jöhet egy olyan pillanat, amikortól elindul minden felfelé. Ez eddig nagyjából be is következett. A szerepek, pláne a magas szintű alakítások szellemileg és fizikailag is felfrissítik az embert és azt az érzetet keltik bennem, hogy nem öregszem és nem érhet semmi veszély. Azt mondom hát, hogy: hajrá, gyerünk, dolgozzunk!
Ha az Isten kegyes lesz hozzám, akkor a halálom is úgy következik be, hogy nem ágyban, párnák közt, hanem a csatamezőn, azaz a színházi életben ér majd el a vég.

– Azt olvastam, hogy fiatal korában nem szeretett volna színész lenni, de ezek szerint ez a pálya mégis olyan szenvedélyévé vált, ami nélkül nem tud élni.

– Való igaz, hogy orvos szerettem volna lenni, de a háború és az utána következő időszak ezt lehetetlenné tette. Édesanyám, Pápai Klára – aki egy nagyon szépszavú és dekoratív, jó színvonalon produkáló színésznő volt – kezdett terelgetni engem ezen a pályán. (A Valamit visz a víz című Zilahy filmet, amelyben Jávor Pál feleségét alakította, nemrégiben játszotta a Filmmúzeum – a szerk.)

Az első lépések helyettesítések voltak, de ez is olyan, mint az örvény. Ha az ember a szélére úszik, akkor berántja magával a legmélyére, így kerültem én is a színészszakma legbelsejébe.

– Édesapja foglalkozását, a jogi pályát nem szerette volna követni?

– Furcsa dolog, de valahol követtem őt is. Apám Heves megye közigazgatási vezetője volt, aztán Teleki Pál felhivatta őt Budapestre, ahol az egyik megüresedett választókerületben pótválasztáson indult. A mandátumot meg is nyerte, az akkori országgyűlésbe be is került. Az utolsó négy évben képviselő volt a parlamentben.

– Értem a párhuzamot: ön is volt a rendszerváltáskor parlamenti képviselő…

– Már a rendszerváltás előtt. Az utolsó bolsevista parlamentben huszonegyed magammal pártonkívüli voltam, aztán az Antall kormány idején, az első szabadon választott parlamentben is dolgoztam. Amikor láttam, hogy már nélkülem is megy a szekér, akkor abbahagytam.

– De most megint nem megy a szekér. Visszatérne kicsit tolni?

– Ez már olyan küzdelmet igényel, ahol fiatal és izmos emberekre van szükség. Bár nyolcvanharmadik évemben igazán jól érzem magam, de ha kardot kellene a kezembe venni és élet halál meccset kellene vívni, arra már nem vállalkoznék.

A politizálást tehát abbahagytam, illetve ha a politikusok közül valaki beszédtechnikát, meg szónoklattant szeretne tanulni, az a legmagasabb vezetők közül is megtalál engem. Némelyiket titokban, némelyiket kevésbé titokban tanítom mind a mai napig.

– Retorikát tanított az akkor még Evangélikus Teológiai Akadémia nevet viselő felsőoktatási intézményünkben is. Hogyan emlékezik vissza tanítványaira?

– Kedves emlékeket őrzök erről a négy évig tartó időszakról. Amikor a templomban gyakoroltattam a teológusokat szónokolni, tréfásan mindig megjegyeztem, hogy: Kedves barátom! Úgy kellene beszélned, hogy Stanci néni, a harmadik sorban ne aludjon el a prédikációd alatt. Sőt, ha Stanci néni csak az utolsó sorban kap helyet a templomban, neked akkor is úgy kell prédikálnod, hogy ő ne aludjon el. Ez a Stanci néni olyan szállóige lett, hogy nemrégiben előfordult, hogy egy nyeszlett, vékonyka, bozontos hajú lelkészjelöltből ducira hízott, kedves, kopaszodó pap az egyik gyülekezetben odajött hozzám és tisztelettel jelentette nekem, hogy nem hagyja elaludni a Stanci néniket a templomban.

Csaba

Kedves Csaba! Nagyon


Kedves Csaba! Nagyon köszönjük. A Kormorán Baráti Kör nevében Blani készíttetett 25 szál bordó rózsából koszorút, nemzetiszínű szalaggal átkötve rajta egy idézet:"Töretlen hittel ember és magyar!" Azt hiszem ennél szebben nem kifejezhető Ödön bácsi életútja. Ödön bácsi temetése napján egy újabb 56-os HŐST veszítettünk el Fekete gyula bácsi személyében... A Csillagok ösvényén vigyáznak immáron nemzetükre, s ha jő a baj, tudjuk, hogy onnan fentről jőni fog a segítség, csak legyen erőnk felemelni tekintetünk az Égre...

Csaba képe
A Csillagösvényen megint


A Csillagösvényen megint többen vigyáznak Nemzetünkre:

http://kutasi.blogspot.com/2010/01/siklosi-andras-pongratz-odon-temetese...

Szebb jövőt! Csaba

Csaba képe
Lélekben ott leszek!


Lélekben ott leszek!
Lélekben hitet teszek Ödön bácsi mellett.
Lélekben ott voltam a Don mentén.
Lélekben Veletek voltam a cirkuszban.
Lelkem mindig ott állt a Haza mellett.

Az Öregisten áldja meg a Magyar földt,mely Őt befogadja .

Szebb jövőt! Csaba

"Aki magyar velünk tart",


"Aki magyar velünk tart", ezzel az 1956-os jelszóval szeretnék hívni valamennyi kobakos társamat és minden magyar embert Pongrátz Ödön bácsi búcsúztatójára.Ennyivel minden magyar ember tartozik annak a HŐSNEK, aki testvéreivel egyetemben az életét tette kockára azért, hogy egy szabad független országban élhessünk!!!!!!!!!!!
"Magyarnak lenni hivatásunk", s a hivatásunknak eleget tenni nemcsak kötelességünk, hanem jogunk is. Merjünk élni a lehetőséggel, merjük nyíltan felvállalni mindazokat az eszméket amikért Pongrátz Ödön bácsi és megannyi ismeretlen és ismert szabadságharcos az életét tette fel, áldozta fel ÉRTÜNK. Mondják valaha létezett öntudattal rendelkező magyar nemzet, akik az anyatejjel szívták magukba hazaszeretetet. S hogy mi a hazaszeretetet? Ödön bácsi egykori szökésének története megértette velem. Nehéz így írásban továbbadni annak a megcsillanó könnycseppnek, annak a szívdobogásnak a lényegét, aminek lüktetése visszhangzott azokban akik hallgatták megrendítő történetét. Elérve a határhoz belépett a csónakba, de aztán hirtelen visszaugrott a partra. Lehajolt...s megcsókolta a szülőföldet, s zsebkendőjébe rejtve menekítette át magával a magyar földet. Azt a magyar földet, amiért harcolt, amiért az életét adta volna. Vajon megérti a mai ember egy idős bácsi könnyektől párás tekintét, s vadul kalapáló szívét? Képesek vagyunk átérezni azt, hogy van akinek a reményt az életre, a túlélésre egy zsebkendőbe rejtett földdarab jelentette? Szeretném hinni, hogy Ödön bácsi az Éghez közel kerülve ismét csodát tesz, s a sírja mellett már nemcsak egy nép, hanem az egész magyar nemzet ott fog állni, s egy szívvel, egy lélekkel hitet tesz hazája mellett.

Hozzászólás
A mező tartalma nem nyilvános.
  • A webcímek és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • Engedélyezett HTML elemek: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <h1> <h2> <h3> <img> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről