Belépés
4 + 15 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.

 
Az egyik reggel megszólalt a telefon, miközben fogyatkozó elszántsággal modernkori vírusokkal viaskodtam. Zavaromban igent mondtam a felkérésre, hirtelen nem is tudtam mit vállaltam. Hogyan lehet a sértődöttség látszata nélkül minősíteni az elmúlt évek történéseit, a felszín alatt zajló bonyolult /?/ eseményeket. Heteken keresztül húztam-halasztottam a vállalt feladat teljesítését, hogy szembenézve önmagammal leüljek a számítógép elé, számvetést készíteni: mit vállaltunk, meddig jutottunk, hogyan történt a végzetes csata, kik voltak az árulók, mit kellett volna másképpen csinálni.
Szerény pályafutásom sokfelé sodort, hol színházakban dolgoztam, hol a táncház mozgalom születésénél bábáskodtam, hol a Kormoránt építettem, közben rádiós lettem, később a Magyar Televízió zenei főszerkesztője. Minden regnáló politikai hatalom kirúgott valahonnan. A Horn kormány alatt eltávolítottak a Rádióból, később Szabó László Zsolt elnök (FIDESZ időszak) kirúgott a Televízióból. Öt év múlva Kondor Katalin visszahívott a Rádióba, így lettem a Perjés Klára vezette Kossuth Adó zenei vezetője. Innen Such György (MSZP-SZDSZ-FIDESZ) közösen megválasztott elnök távolított el. Ennyi a rövid élettörténet, aminek előzménye a Liszt Ferenc zeneművészeti egyetemi diploma, sok évtizedes színházi tapasztalat (Vígszínház, Nemzeti Színház, Katona József Színház, Kecskeméti Színház ) és 32 év a Kormoránnal.
Számomra az ébredést a hetvenes években egy kicsiny, pár négyzetméteres színpad hozta meg. Az egykori Huszonötödik Színház felforgatta a színházi élet csendes állóvizét. Ebből a műhelyből, ahova Szigeti Károly hívott, sokan nőttek ki. Ma már nagytekintélyű színházigazgatók: Jordán Tamás, Iglódi István, Novák, János, Mártha István, színész-sztárok: Haumann Péter, Verebes István, zenei guruk: Sebő Ferenc, Halmos Béla, Cseh Tamás. Ide írta darabjait Hernádi Gyula, itt rendezett Jancsó Miklós. Mégsem erről az emlékezetes hét esztendőről szólok, bár példaértékű, hogy különböző, világnézet, művészi ambíció hogyan tud egy gondos vezetői (igazgatói) akarat segítségével (irányításával) egy mederbe terelődni. 
Megfordultam a hazai művészeti élet szinte minden szegmensében. Sokan akartak jót, sokan akartak mást, másképpen. Nekem mégis van egy igazodási pont az életemben, mely ide kívánkozik, az „Elárult szabadság” címszó alá. 1983-ban született egy előadás (mely filmnek készült). Budapesten a Városligetben a Királydombon összegyűltek színészek, énekesek, üldözött rockerek, népzenészek, táncosok, filmesek és színházi szakemberek, hogy megszülessék valami. Tudatosan? Öntudatlanul? Ma már érdektelen, a végeredmény a lényeg. Ha valamiről írni lehet az „Elárult szabadság”-gal, a nemzedéki fájdalommal kapcsolatban, az itt gyökerezik.
Nem tisztem a színháziakról írni, nem akarom bántani a filmeseket, már csak érintőlegesen ismerem a néptánc világát. Nem vádolok senkit, csupán fájnak az elvesztett illúziók. Mi lett mára a színházi életből, hol a magyar film, a magyar rádió, televízió, a hazai újságírás. Egykori álmainkat ma széfek, bankszámlák őrzik, a „kapcsolati tőkében” forgolódnak lázasan, lelkiismeret furdalás nélkül. Álmaink lovagjai, az egykori szerzők, a küzdő harcosok, a nemes bárdok mind eladták magukat. Hová tűntek álmaink?
Ja persze, a pénz, s nyomában a hatalom nagy úr.
Nem is oly régen, amikor megéreztük a szabadság röpke leheletét, összecsomagolva várták „az egykori cenzorok”, „megmondó emberek”, mikor kopogtatnak és mondják: Köszönjük! Ennyi! Nincs tovább! Íme a számla! De nem jött senki. Nem csörrent meg a telefon, nem történt meg az elszámoltatás. Volt idő átírni a múltat, meg lehetett semmisíteni kellemetlen aktákat, sőt gyorsan lehetett „privatizálni”, meg lehetett szerezni a mai gazdagságot, el lehetett adni az egész országot. És persze mindenki a helyén maradt, sőt megtollasodott. De nem is ők az igazi árulók, a szabadság árverezői, hanem hogy a szakmánál maradjak, az egykori legélelmesebb lázadók, a rock-harcosok, a zenei forradalmárok, akik gyorsan rájöttek, minden úgy jó, ahogy van. Csupán be kell ülni a fontos helyekre. Az egykori farmeres generáció megérezte az idők szelét - Eddig nekik volt jó, most legyen nekünk is -, s megtörtént a kiegyezés.
Ma már senki nem emlékszik a hazai rock igazi úttörőire, akiket a rendszer valóban tönkre tett, akiknek sírhalmát senki sem gondozza. Ma roggyant, elhízott „legendákat” ünneplünk, akik elégedetten bájolognak a képernyőkön, „osztják az észt”, akik hirtelen átváltoztak ilyenné meg olyanná. Elfoglaltak hivatalokat, tanácsadói testületekbe választották őket, néhányan már a szobrukat is látják a maguk által tervezett talapzaton. Súlyos tízmilliókért nem csinálnak semmit, de az jár nekik, az egykori „forradalmároknak”.
John Lennon köpne egyet, a Stones meg bohócot csinálna mindenkiből. De a Beatles belehalt az általa felforgatott világba, Jagger meg távol van tőlünk. A szabadság árulói viszont itt élnek köztünk. Nemzetmentői szerepben pózolva tetszelegnek a tudatlan, balga és elkábított tömegnek. Mesélik egykori „megpróbáltatásaikat”, pedig mindent megkaptak, jogdíjat, rózsadombi kéglit, fesztivál-elismeréseket. De 68-ban a díjesőt bezsebelve egyik sem szólt a Csehszlovákiának nyújtott „baráti segítségről”. Egyik sem adta vissza a kitüntetéseket, ahogy talán John Lennon tette volna. De hát érthető is, hiszen sohasem voltak Lennonok.
Ők csupán a mi nyomorult kis világunknak hazai bajnokai lehettek.
Ömlik a szenny a rádiókból, televíziókból, a nyomtatott sajtóból. Minden pillanatunkat modern, korszerű gépek figyelik. Ha kimegyünk az utcára, kamerák rögzítik lépteinket, a bankszámlánkat folyamatosan kontrollálják, telefonunk alapján mindig tudják, hol vagyunk, kivel, mit beszélünk. Autónk útját a magasból figyelik szorgos műholdak. Szerencsére lelkünk rezzenéseit nem lehet még digitalizálni, talán, „megfogyva bár, de törve nem” még azonosak vagyunk önmagunkkal. Még vannak talán „túlélők”, akik nem adták el harminc ezüstért a lelküket.
Nagy a baj, hiszen értelmiségünk nyomorog, banki átutalásokra vár. Újra át lettünk verve. Egy csúfos rendszer elvette fiatalságunkat, az új, pedig elvette életünk termékeny pillanatait.
 
2003. májusában itt volt Budapesten egy zenész, farmerben, piros pólóban, egyszerűen, hókusz-pókusz nélkül. Énekelt, gitározott, néha a zongorához ült. Megtanult harminc-negyven szót és egy „puska” segítségével nagyrészt magyarul konferálta végig a műsorát. Nem voltak nagy gesztusai, három-négy mozdulat ismétlődött a kétórás koncert alatt. Önmagát adta és láthatóan jól érezte magát. Körülötte tehetséges zenészek, akik talán még meg sem születtek, amikor Paul McCartney már többszörös milliomos volt. Nincs még 24 éves, mikor stúdióban rögzítik „Yesterday” című dalát, amit azóta különböző feldolgozásban több ezer előadó énekelt.
Mi visz rá egy hatvanegy éves muzsikust, hogy járja a világot? Távol családjától, szállodákban aludjon, idegen szavakat tanuljon, vállalja egy hangverseny megpróbáltatásait, Magyarországtól az Egyesült Államokig, Írországtól Japánig. Hol itt a megfejtés?
Egy turné izgalmas kapcsolat lehetősége az emberekkel - nyilatkozza a hivatalos műsorfüzetben. Visszajelzés. Ha szerencsés vagy, nagyszerű pillanatokat élhetsz át. Talán azért mert elkap a szárnyalás, ha jól megy a játék, jól énekelsz vagy azért mert látod magad előtt - mint 89-ben - egy magas férfi átkarolja lányát - a „ Let it be” alatt - és mindketten sírnak. Szeretem, ha az emberek jól érzik magukat.
Én jól éreztem magam az Arénában, mert sok minden eszembe jutott. Egy muzsikus állt a színpadon, mögötte, előtte, felette a koncertvilág űr technikája. Folyamatosan énekelt. Régi és új dalokat, a tegnapról, a máról, egyszerűen, természetesen. Hangszereken játszott, nem komputereken, emberi hangon szólalt meg, nem playback technikára tátogott a színpadon.
Az első döbbenet, az első kigördülő könnycsepp után eszembe jutott, mit vesztettünk, mit loptak el tőlünk negyven év alatt. Paul McCartney énekelte dalait, fiatal zenész barátai a színpadra varázsolták az egykori Beatlest, és az emlékeimmel színpadra hívtak engem is, sajátos időutazásra.
Megjelent lélek-komputeremen az a bizonyos délelőtt, mikor a konyhai kis rádióban először szólalt meg az „Egy nehéz nap éjszakája”, Komjáthy György hivatalosan engedélyezett könnyűzenei műsorában. Eszembe jutottak azok a szerkezetek, melyekkel a Szabad Európát fogtuk és próbáltuk rögtön szalagos magnóra rögzíteni Cseke László, azaz Ekecs Géza műsorait. A Rákóczi úti kapualj, ahol akkor csillagászati árakon, eredeti lemezeket lehetett vásárolni, vagy nylon fóliára karcolva vásárolhattunk sercegő másolatokat. Czeglédi úr ügyes ember volt, mert a magyar mindig megtalálja a megoldást, bár ki tudja, hogyan fizette a szerzői jogdíjakat.
All my loving - dübörgött a színpadról és a belső képernyőmön új jelenet indult el.
Angol filmhét a Filmmúzeumban, ahová bátyám szerzett jegyeket. „Vidám fiúk” hirdette a műsorfüzet. Szereplők: John, Paul, George és Ringo. Milyen nevetséges félrefordítás, micsoda elképesztő félelem bujkálhatott az akkori kultúrpolitika szervezőiben, kiszolgálóiban. Mikor megszólalt a „Hard Days Night” bevezető akkordja, s a vásznon feltűnt a négy rohanó muzsikus, egy másik világba repültünk át, és egy másik bolygón landoltunk.
A színpadról levonulnak a muzsikusok és Paul McCartney kedves, akcentusos magyar kiejtéssel bejelenti: Most csak mi leszünk így együtt.
Eszembe jutott az eufória, mikor kijöttünk a moziból. Szinte nem hittük, hogy láttuk. Ezen a májusi estén a Sportarénában egy ideig újra hitetlen lettem. Nem hittem, amit látok, amit hallok. Néhány óra alatt egy nemzedék siratta el álmait, ellopott negyven évét. Eszembe jutottak az elutasítások, a hanglemezgyári próbálkozások, kirúgások. A finom beszólások: hogy ezt talán nem, hogy a „Zúg Március” most nem aktuális, hogy ne emlegessük a „Kis Hazát”! Eszembe jutott a naiv vágy, hogy egyszer majd mi is.
1962-ben négy zenész elindult a világhírnév felé. Kocsmákban, klubokban játszottak. Jött egy ember, meghallgatta őket, üzletet látott bennük. Jött egy másik - egy zenész - aki már felfedezte a tehetséget is. Biztos kézzel, ihletetten segítette muzsikusait, akik szerencsés csillagzat alatt születtek.
Lassacskán megszólaltak a dalok a magyar rádióban, kalandos úton megérkeztek az amerikai nagynéni első lemez küldeményei. Rongyosra hallgattuk a fekete korongokat. Valami fel nem fogható szabadságérzés, valami ösztönös erő azt súgta: ez a miénk. Eleinte azt sem tudtuk miről szólnak a dalok. Csak a neveket ismertük és a dalcímeket. Nem voltunk tisztában azzal: ez üzlet is, súlyos üzlet.
A koncert előjátékában szép gesztusok a világ népeinek, a világ csodáinak. Kicsi színház, kicsi naivitás. Minden maskarás mellett biztonsági őr. Mert fél a világ, mert van miért félnie.
De aztán megszólaltak a jól ismert dallamok élőben. Sír Paul McCartney nem tudja, milyen sebeket szaggat fel jelenlétével. Nem tudja, nem tudhatja mi történt nálunk az elmúlt évtizedekben.
A hatvanas évek elején lett a világ egyik legismertebb, mára már leggazdagabb rock- muzsikusa. Megérdemelte. Társai közül ketten már nem élnek. Az egyiket ember ölte meg, a másikkal gyilkos kór végzett. Ringo - azaz Richard Starkey - időről időre felbukkan itt-ott, mint a végleges otthonra sohasem lelt örök csibész. A hangversenyen Paul McCartney mindenkit megidéz. Egy dal John Lennon emlékére, s egy szép gesztussal - az örök testvért -George Harrisont varázsolja a színpadra. Amikor eltéveszti a szöveget, meg tud maradni igazi muzsikusnak, nem játssza el a tévedhetetlent. Lennon csak egy dalt kap, George Harrison egy klipet is, Ringo néhány taktust a „Sárga tengeralattjáróból”. Később énekel egy dalt Lindának is. 
Nem dominálnak a külsőségek, bármily hatalmas is a színpad, bármily hangos is a muzsika, megmarad bensőségesnek.
Az Arénában telt ház. A közönség harminc és hatvan között. Paul McCartney hol a zongorához ül, hol gitárt kap a kezébe, néha behoznak neki egy feldíszített Fender zongorát. Amikor gitáron játszik a basszust átveszi fiatal zenésztársa. Akik eljöttek és kifizették a nem éppen olcsó jegyeket, valami fontosat keresnek. Talán önmagukat. Férjek, feleségek, kopaszodó urak. Vitéz és levitézlett hazai popzenészek. Márkás autók a mélygarázs bejáratánál.
Paul McCartney valószínűleg nem tudja hova érkezett. Talán többet tud a moszkvaiakról, akik később a Vörös téren hallgatták. Nem ismeri a Kárpát medencébe születettek sebeit, a megalázó hétköznapokat az elmúlt negyven évből. Tehetsége vitte útján. Tehetsége tette gazdaggá. Lelkileg is. Bearanyozta a fiatalságomat, erőt adott. Akkor voltam először szerelmes, akkor kezdtem a pályát, az ő dalaival próbálkoztunk az első iskolai zenekarban, tanultuk az angol nyelvet. Találkoztunk is. Igaz, csak képletesen, egy rotterdami klub falán. A Kormorán koncertfotója véletlenül került a Wings mellé, hiszen két hónap különbséggel játszottunk ugyanazon a színpadon. Mert Paul McCartneynek folyamatosan álmai voltak. A Beatles után újra akarta kezdeni. A kezdetektől. Kocsmákba, klubokba járt a bandával, míg érezte: feltöltődött.
Amíg a Wings Amerikát járta, nálunk éppen készülődött a rendszerváltás. Csillogó szemekkel, lángoló szívvel éltük át Gorbacsov haláltáncát. A Kormoránnak még belefért egy szovjet turné, de már csak nyögvenyelősen. Még belefért egy-két odamondott szó, amit engedélyezett a cenzúra. El voltunk foglalva magunkkal, az útlevelünkkel, a lehetőségeinkkel, élet-kezdésünkkel, bimbózó szerelmeinkkel. Közben a világ ment a maga útján. Amíg Paul McCartney negyven éven keresztül énekelt, kereste zenei útját, addig mi - egy neves filmrendezőt idézve - el voltunk foglalva a szabadság korlátjainak tágításával. Nem tudhatja, hogy titokban kellett hittanra járnunk, hogy kötelező volt az úttörő nyakkendő, hogy apámat kirúgták állásából, mert egy pappal - anyám bátyjával - éltünk egy fedél alatt. Nem tudhatja, hogy amikor világsztár lett, még kivégeztek 56-os forradalmárokat. Nem tudhat semmit Trianonról. Nem tudhatja, hogy első nyugati utunkra annyi pénzt vihettünk magunkkal, amelyből két Beatles kislemezt vásárolhattunk. Az ő élete folyamatos. A miénk szakaszos.
New Yorkban volt szeptember 11-én. A repülőgépe a kifutópályán volt, mikor a pilóta közölte borzasztó „baleset történt”.
Láttuk az égő tornyot. A tűzoltók apámra emlékeztettek, aki tüzér volt a háborúban. Erről nekünk sohasem beszélt. Mentünk a New York-i utcán, hősöket láttunk. Valamit szerettünk volna tenni...
Ott maradt, tenni akarta ő is a dolgát.
Soha nem készülök az utolsó turnéra - nyilatkozza.
A taposóaknák ellen protestál.
90 országban 70 millió taposóakna van elrejtve. Időzített bombák. Egy négyzetméter mentesítése 1 Font. Egy gyermek járóképességének megteremtése 20 Font. A beérkező adományok lehetővé tették, hogy 6300 négyzetméter területet, 186 aknamezőt megtisztítsanak. Ez 200.000 ember életének biztonságos folytatását eredményezte.
A koncert végén Paul McCartney átöltözik és felveszi a trikót, mely hirdeti „Adopt-A-Minefield”, azaz vegyél, fogadj örökbe egy aknamezőt és tisztíttasd meg.
Nem hittem, hogy valamikor élőben láthatom és hallhatom a Beatles egyik tagját Budapesten. Hallhatom az agyonjátszott lemezekről ismert dalokat, személyesen találkozom Sír Paul McCartney-val a koncertteremben. Mégis valahol talán álmaimban, lelkem legmélyén hittem, meg fog történni.
Néhány óra alatt átéltem az elmúlt évtizedeket. Hány átverés, hitvány politikai döntés, rosszindulat, személyeskedés, adok-kapok a mi negyven évünk. Mi mindent loptak el tőlünk, miközben Paul McCartney énekelt.
2003-ban aztán megérkezik hozzánk egy elégedett, jókedvű ember. A műsor végén behozza nemzeti lobogónkat. Percekig lengeti. Mi persze boldogok vagyunk. Biztos így teszi Ausztriától Japánig. Engem mégis mélyen érint. Bejön egy angol és lengeti a mi zászlónkat. Talán nem is tudja pontosan, mit csinál, milyen sebeket tép fel, milyen fájdalmakra ad gyógyírt, mert nem tudhatja mi történt itt velünk negyven év alatt. Az a zászló nekünk sokat jelent, talán mindent, de ha én vinném fel a színpadra, bélyegeket ragasztanának rám, kiradíroznának a zenei közéletből. „Miért ne legyek tisztességes kiterítenek úgyis”
A műsorfüzetben külön lap az írországi koncertről. „Régóta várunk rád” - írják.
Mi is régóta vártunk erre a pillanatra. Kultúrtörténeti pillanat volt, amikor fiatalságom egyik példaképe meglengette a piros fehér zöld zászlót. Újra tinédzser lettem, aztán kezdő muzsikus, lángoló tekintetű, mindent megváltó huszonéves, sikertelen, majd sikeres házas ember, családapa, zenész, komponista, szövegíró, ennek a furcsa világnak alakítója és elszenvedője.
Ajándékot kaptam. Visszakaptam ellopott negyven évemből egy keveset. Dalokban, gesztusokban, szavakban, melódiákban, hangulatban.
Köszönöm Sír Paul McCartney.
 
1983-ban a Királydombon még együtt voltunk, a boldog felszabadultság érzésével. Mára bálványimádóvá züllesztették az egykori progresszív gondolkodású, gyönyörűséges nemzedéket. Akik a francia, olasz, svéd filmeken nőttek fel, akik láthatták a magyar mozgókép aranykorát. Akik könyveket olvastak és adtak kölcsön egymásnak, akik nem füves cigarettákkal kábították magukat, akik kiállításokra jártak, akik hajnalig vitatkoztak a művészet értelméről, a világ megváltoztathatóságának lehetőségeiről. Mondhatnánk, a világ ilyen, így ismétli önmagát. A harcosból miniszter lesz, a miniszterből bankár, a bankárból tv-sztár, a rockerből elnök-vezérigazgató, az egykori ügynökből „megtévedt ember”, a lázadóból művészeti tanácsadó
Tiszta lap kellett volna kedves „rendszerváltók”! Tudjuk akkor még itt voltak az orosz tankok, tudjuk, a külföldi tőke kivonással zsarolta az ébredező államot, tudjuk nem volt alkalmas ember az új kormányba, tudjuk, a taxisok meg lettek vezetve, tudjuk, a fejünk fölött titkos paktumot kötöttek. De azoknak a lelkébe is szeretnék látni, akik tíz és százmilliókat zsebeltek be a hazai könnyűzenéből, akik úgy vették át a stafétabotot a régiektől, hogy ugyanúgy kiszolgálnak, csak még az árát is megkérik. Akik ugyanazt teszik, mint azok, akik ellen énekeltek, zenéltek. 
Magyarország a hazugságok mocsarában fuldoklik. Magyarország parlamentje – az általunk választott képviselőkkel – vaskordonok gyűrűjében, vasketrecben tölti napjait.
A kultúra a lélek tápanyaga, szükség van rá, mint a testnek az ételre. Tisztelt politikával foglalkozó Urak! Kik a nagy dolgokat igazítjátok! Miért áldoztátok fel a magyar kultúrát? Milyen ördögi ármány következtében kerül a hazai kultúra időről időre egy szűk kör kezébe? Miért lett beáldozva a magyar film, a színház, a művészet minden ága, a sajtó, a rádió, a televízió? Miért fontosabb a családnál az egynemű szerelem? Miért nem lehet egy nemzeti főadón magyar muzsikát sugározni? Miért vagyunk folyamatosan átverve? Miért kell mindenkit átnevelni egy olyan kultúrára, ami nem a miénk, amihez nincs közünk? A választ régóta jól ismerjük. A fogyasztói barommá züllesztett, arc és öntudat nélküli tömeggel könnyű elbánni. Ne gondolkozzunk, ne ismerjük múltunkat, ne legyünk büszkék nemzetünkre, hőseinkre, ne keressük gyökereinket.
Ezért is bűnösök és a szabadság árulói, akik tehetségüknél fogva tehetnének ellene, akikre még mindig sok ember hallgatna.
 
Taposóaknák itt is vannak Magyarországon. Igaz nem a lábunk alatt lapulnak a halált hozó szerkezetek. A lelkünkbe helyezték azokat. Ezeket felkutatni, hatástalanítani embert próbáló feladat. Ezek az aknák nem lábakat és kezeket szakítanak le. Ezek az aknák országrészeket, családokat, embereket, robbantanak szét. Magyart a magyartól, apát a fiától, anyát dobozba csomagolt gyermekétől. Ezek az aknák a médiák támogatásával folyamatosan butítanak. Ezek az aknák eldöntötték, hogy elég 6-7 millió magyar, mert így lesz gazdaságos.
 
Erről is kellene egy dal, hogy teljes legyen a koncert. Európában élünk, mégis egy egész más világban. Tőlünk elloptak negyven évet, közben egy muzsikus Angliában, 2008-ban hatvanhat éves lett.
2003-ban koncertjének címe „Vissza a világba” volt. De melyikbe?
 
Koltay Gergely

Hozzászólás
A mező tartalma nem nyilvános.
  • A webcímek és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • Engedélyezett HTML elemek: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <h1> <h2> <h3> <img> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről