Belépés
7 + 13 =
A fenti művelet eredményét kell beírni. Pl.: 1+3 esetén 4-et.

VALAMIT MONDANOM KELLENE
Két levél, egy vers – nemcsak a Kormoránnak és Baráti Körének
Barátaim!
Ismételten megtisztelő felkérést kaptam Tőletek. Most arra vagytok kíváncsiak, hogy kimerülőben van-e a nemzettudat, avagy mi tartja össze a nemzetet? Egyáltalán hogyan értelmezhető a mai körülmények közepette a haza fogalma, s mi a nemzeti jelképek értelme, szerepe. Végezetül pedig mit tehet nemzedékünk ezen értékek életben tartásáért? Rövid töprengés után két levelet küldök Nektek. Az elsőt én írtam, a másodikat én kaptam. Két levél, látszólag másról, mégis ugyanarról. Nemcsak írójuk személye miatt tartoznak össze.
Koltay Gergely
 
 
Első levél
Valamit mondanom kellene nektek, valami köszönetfélét, vagy valami szívbemarkolót, arról, hogy jó együtt. És ez nemcsak a Kormorán Baráti Körnek szól, ezt nagyon sok embernek, koncertlátogatónak szeretném a szívébe vésni. De miért éppen most, miért nem korábban, miért nem később? Zűrzavar, káosz van körülöttünk, a sajtó tragédiákról és sztáranyák „teherbe eséséről” regél. De mi csak megyünk az úton, elgémberedett lábakkal sok száz kilométert egy zenekari buszban, s már-már azt hisszük, nekünk már nem születnek új csodák. Lassan belemerevedünk a „minket mindenhol szeretnek” álságos állapotába, tisztelettel köszönjük a kézszorításokat, a kedves szavakat, mégis úgy érezzük, hogy valahol felettünk köröz egy éhes keselyű, amely türelmesen vár a rövid, ám látványos haláltusára. Aztán megérkezel haza, otthonodba, éjjel háromkor, vagy négykor, alszol pár órát, majd rohansz a stúdióba, aztán ismét indulás egy új kihívásra. Sokan kérdezték már, honnan az energia, mi végre az elszántság? Több válasz is van erre a kérdésre. Neveltetés, hazaszeretet, küldetéstudat… Ha az ember felmegy a színpadra és látja a fiatalokat és az idősebbeket, hallja a gyerekek szívet melengető énekét, akkor bárki, akár egy felkészült, vagy felkészületlen riporter is megtudhatja a választ a kérdésre. Egyszer egy hangversenyen azt mondtam, ne a zenekart szeressétek, hanem egymást, a családot, a gyerekeket, a nemzetet, a hazát. Ezek a „nagy szavak” persze patetikusak, különösen akkor, amikor sok minden ellenedre van, amikor az utcákon egyre több angol nyelvű feliratokat látsz, amikor nem kocsma van, hanem pub, amikor nem bolt van, hanem shop, amikor az utolsó kis óvoda és a posta is eltűnik a szomszédból. A szavak újra értelmet nyernek, amikor emberek ezreit látod összefogódzkodni, amikor egy színpadról, melyet az Úr neked rendelt, érzed, hogy együtt vagyunk. Legyen az egy kicsiny tákolmány a falu sportpályáján, vagy egy nagy színpad a fesztiválon, ahol megszólalhatnak a dalok, melyeket szívedből szakítottál ki, hogy boldogan átadhasd másoknak. Tanulságként, hogy megmaradjon, ami még van, s amit talán még meg lehet védeni. Szerencsére vannak még vitézek, s a kórus erősségét hallva megerősödhetsz hitedben: Lesz Feltámadás! Sok-sok koncert van mögöttünk és még több előttünk. Mindegyik egy-egy különleges találkozás, csakis akkor, és ott megélhető élmény és feltöltődés. Ezek közül most önkényesen kiemelek egy néhány héttel ezelőttit. Olymértékben leszakadt az ég, hogy szinte értelmetlen volt araszolni az úton a viharban. Az a bizonyos keselyű ott keringett felettünk. Aztán a tűzoltóság engedélyével mégis átkelhettünk a veszélyes zónán, amit egy villám sújtotta fenyőfa miatt lezártak, mivel az útra zuhant elektromos vezetékek szikráztak az esőben. Így jutottunk el a helyszínig, ahol vártunk, tanakodtunk, hiszen a technika alkalmatlan volt a hangverseny megtartására. De ott voltatok Ti. Ott volt néhány száz várakozással, reménnyel teli ember, akik mégiscsak szerették volna hallani a dalokat, bár talán mindegyiket jól ismertétek már. S akkor egyszerre csak megszületett a csoda. De hiszen ezért is jó együtt lenni. Ezért is kellene valamit mondanom nektek. Valami köszönetfélét. Azoknak, akik segítettek védeni a berendezéseket, majd bátortalan pillantásaikkal, mosolyukkal, ki nem mondott kérdéseikkel akaratlanul is azt sugallták, hogy most nem szabad föladni. Ahogy Jézus felelt Péter kérdésére: Quo Vadis Domine. Hová mész Uram! S mi újra és újra, mindig visszamegyünk Rómába, magunkat keresztre feszíttetve. A Margitszigetre, Csíksomlyóra, vagy Székelyudvarhelyre, vagy bárhová, szétszaggatott kicsiny országunk akár legkisebb falujába, Felvidékre, Délvidékre, oda, ahol, ha jelképesen is, megszólal egy magányos kürt hangja, hogy gyertek. És akkor értelmet kap minden gyötrelem, minden szenvedés. Találkozol embertársaiddal, akik mintha egy másik világban élnének, akik tisztán és őszintén gondolkoznak. Akiknek a magasan szárnyaló sólyommadár még jelent valamit, akiknek még fontos a nemzetük, a hazájuk, az otthonuk, a családjuk. Napról napra találkozunk olyan magyarokkal, akik bátrak és elszántak, hogy legyen végre egy szebb, egy boldogabb Magyarország. Balatongyörökön megszólított egy ősz hajú ember, hogy ő ’83-ban még táncolt a Királydombon, s az volt az igazi, a többi ma már csak üzlet – mondta. A Kormorán harminckét éve után, sok ezer hangverseny után, közel száz album után hitemben megerősödve, mondhatom: Lesz Feltámadás! Lesz Magyar Feltámadás! A könyv címe: Kiáltás! Talán módosítani kellene: Kiállásra. Mert van a mai Magyarországon és az elszakított nemzettesteken sok-sok ember, akik hasonlóan gondolkodnak, akik nap mint nap a szívüket osztják szét, akiknek a család a haza, akiknek a haza a nemzet, akiknek a nemzet az örökkévalóság, akiket Isten ujja megérintett, s tudják, jó magyarnak lenni.
-Koltay Gergely-
 
Második levél
December végén és június közepén minden évben találkozom zenekarod szép számú közönségével a Kormorán „templomokban”. Hiszen ezek az együttlétek ma már nemcsak koncertek, hanem rituális közösségi élmények, amelyeket több ezren várnak a „bűnös városban”, mert meg akarnak tisztulni és fel akarnak töltődni. Mint a templomban. Ezért is hiszem, érzem hosszú idő óta minden alkalommal, hogy a színpadon zenélő együttes és a széksorokban, vagy a lelátókon ülő közönség között nálatok elmosódik a határvonal, s együttérző, együtt gondolkodó közösséggé váltok. Ezt a felemelő érzést először 1983-ban a Királydombon, az István, a király bemutatóján éltem át.
Tudod jól, hogy a rockoperában tudatosan használtam a nemzeti jelképeket, a zászlót, a Szent Koronát. Az emberek könnyeztek, amikor meglátták a Királydomb horizontján a hatalmas nemzetiszín lobogót. Igazi katarzist élhettünk át mindannyian. A nemzeti érzés, amelyet hosszú ideig elfojtottak bennünk, elementáris erővel tört fel. Az emberek talán el sem hitték, hogy így is lehet a magyar történelemről gondolkodni, és nyilvános rendezvényen átélni ezeket az érzéseket. Az István-Koppány párharc sajnos a magyar államiság ezeréves történetét végigkíséri, s a rendszerváltás utáni Magyarországra is érvényes. Vagy felolvad a magyarság a globalizmusban, ebben a sokfajta idegen érdekekkel átszőtt helyzetben, vagy képes sajátos nemzeti értékeit megóvni, és így részt vállalni a világfolyamatokban.
A rendszerváltozáskor megváltozott a társadalmi berendezkedés. Kialakult egy demokratikusnak mondott intézményrendszer, de a közel két évtized tapasztalata azt bizonyítja, sokakkal együtt én is naiv voltam, mert azt hittem, hogy a központosított évtizedek után az értékek felszabadulhatnak, megmutatkozhatnak. Ehelyett az eltorzított gondolatok, és a célzatos szellemi és kulturális elbutítás időszaka következett be. Ma is egyesek összevonják szemöldöküket, ha Trianonról tabuk nélkül, őszintén szeretnénk beszélni. De nem lehet kendőzetlen őszinteséggel beszélni az elszakított nemzettesteken élők sorsáról sem.
Ha egy közösséget elvágunk a gyökereitől, a történelmétől, akkor egy idő után már nem tud magára ismerni. Ha nincsenek tudatosított, múltból hozott értékei, akkor nem tud ezekből építkezni, és nem tudja, hogy melyek a szellemi igazodási pontok. Ha tudatlanságban tartok egy közösséget, akkor nagyon könnyen lehet azt manipulálni. Ez történt velünk, amikor masszává gyúrták a nemzetet. Sokan azt gondoltuk, ha majd beköszönt a demokrácia, akkor elindulhatunk egy letisztult irányba, hogy újra nemzetté váljunk, felismerhessük közös múltúnkban azokat az értékeket, amelyeket újra be kellene építeni közgondolkodásunkba. Ehelyett könnyedén átadtuk magunkat a piacgazdaságnak hazudott, legagresszívebb lelki-szellemi rabszolgaságba taszító folyamatnak, amelynek eredményeként ma már kiáltó társadalmi ellentétek és igazságtalanságok vannak. A hatalom nem engedi meg, hogy ráismerjünk az igazi összefüggésekre. Nem engedi, hogy az évszázados értékeket magunkévá tegyük, ezáltal lelkileg, kulturálisan gazdagodjunk, kinyíljon a szemünk, azaz öntudatra ébredjünk. (…)
Ahogyan ’83-ban a szocializmus kellős közepén fel lehetett lobbantani a nemzeti érzést a magyarság sokmilliós tömegeiben, úgy ezt ma is meg lehetne tenni. Kiváltképp fontos lenne, hogy a magyar nemzet ne felolvadjon ebben a világfolyamban, hanem értékes és fontos kulturális értékeket létrehozó közösség maradjon, amelynek küldetése van. Amely képes egy alulról építkező civil társadalmat megszervezni. Nagy veszteségünk, hogy a 2002-ben lelkesen létrejött polgári körös Magyarországot, nem engedték tovább építeni, s mára már mintha lenyugtatták volna ezt a közösséget. Akkor sok tenni akaró ember mozdult meg, mert úgy érezték, hogy bizonyos értékek hosszú időre veszni látszanak. Hiszem, hogy ezt a tettvágyat az emberekből újra elő lehetne hívni, de ehhez elkötelezett, tehetséges emberek kellenek az élet minden területén. Olyanok, akik képesek evangelizálni a közösséget.
Valódi szellemi, lelki öntudatra ébredésre van szükség, hogy a szilárd nemzettudattal élő emberek képesek legyenek ebből a kivérzett, nyomorultul elesett szolgáltató és szolgálói állapotból emelkedő irányba terelni a történelem szekerét, ahogyan ezt eleink 1920 után tették. Ha mi nem tudunk összekapaszkodva értékeket felmutatni, akkor a nagyvilág kihasznál minket. Ahogy le lehet aljasítani egy népet, úgy meg is lehet érinteni a lelkét. Az emberek ki vannak éhezve arra, hogy megszólítsák őket. Ezért sem véletlen, hogy emberpróbáló nehézségeket gördítenek az ilyen szándékok elé. De akármilyen nehéz helyzetben is vagyunk, tenni kell a dolgunkat, mert eleink emléke és a haza becsülete ezt kívánja tőlünk, ez a mi örökségünk.
Miért írom neked és zenész barátaidnak, akik a beavatási szertartásokban egyéniségük sajátos színeivel a közösséget gazdagító alkotó partnerek, ezt a pár sort? Mert 1983 után, az egyszeri és megismételhetetlennek tűnő csoda után ti viszitek tovább a lángot Legfontosabb dalaitokban, zeneműveitekben, a Kormorán életérzés más-más megfogalmazásban történő kifejezésével két évtizede ott folytatjátok, ahol akkor abbamaradt. Hirdetitek, hogy lesz ez még másként is, hogy érdemes itt élni, mert van remény, s lesz még egyszer ünnep a világon. Zenétekbe kapaszkodnak sokan, tíz és százezrek országunkban, s határon túl, akiknek nehéz elviselni a mindennapok gyötrelmeit, s akiknek szükségük van arra, hogy hitükben újra és újra megerősítést nyerjenek. Légy te a jel, ki új útra talál – írtad a Szent László-filmzenében, s ti nap mint nap ezt a példát mutatjátok fel. Köszönet érte.
Nemigen szoktál tőlem levelet kapni, de hát gondoltam, a koncert másnapján leírom neked mindazt, amit tegnap este sokan éreztünk. Bizonyos vagyok benne, hogy kezemet most háromezer ember kavargó érzései, gondolatai vezették: Legyetek erre büszkék. Ők belétek kapaszkodnak, de velük ki lehet fordítani a helyéből ezt a világot. Jeleket kell hagyni és bízni abban, hogy ezek a jelek egy szerencsés történelmi pillanatban össze fognak adódni, egymást erősíteni fogják, s akkor esélyünk lesz szebbé és jobbá, igazabbá és becsületesebbé tenni a világot. Úgy legyen!
Budapesten, 2008. június 15-én.
-Koltay Gábor-
 
 
ISTEN ÚJJA MEGÉRINTETT
 
Volt valamikor egy régi világ.
Akkor élt apám, dédapám, nagyapám.
Tették a dolgukat nem kérdeztek semmit.
Tudták az életet. Jó volt magyarnak lenni!
 
Jött valamikor egy másik világ.
Jött a zöld szemű Rózsa, jött a Kormorán.
Lett egy nagy család, lesz mit elmesélni:
volt valahol egy hely, hol jó volt magyarnak lenni!
 
Van nekünk egy zászlónk, mit nem téphetnek szét!
A színek maradnak akármilyen a szél.
Álmaimban álmodtam: jó lenne szeretni!
Legyen olyan hely, hol jó magyarnak lenni!
 
Legyen végre egy ország hol a szavakat kimondhatják.
Legyen végre egy nép, mely elmondhatja kínját.
Legyen végre sok ember, kik tudják hol a Mennyország!
Az lesz az a hely, mit úgy hívnak Magyarország!
 
A csillagok messze, a Föld szívébe látnak.
Kik hosszú úton vándoroltak, itt hazát találtak.
Ha elvették, mi tiéd volt, vissza kell azt venni!
Isten ujja megérintett, jó lesz magyarnak lenni!

Hozzászólás
A mező tartalma nem nyilvános.
  • A webcímek és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • Engedélyezett HTML elemek: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <h1> <h2> <h3> <img> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről